Ő szakított velem, nagyon sokat veszekedtünk és elege lett, aztán azt mondta, azért hagy el, mert nem szerelmes már belém. 

Elmesélem.

Akit érdekel egy nyálas sztori, olvassa. De ne higgyétek, hogy tündérmese. Sokkal inkább hasonlít már egy rémálomra. 

 

Történt 2015. november 2-án, hogy összejöttünk Bencével. Több, mint egy hónapig küzdött értem, szívét-lelkét odaadta, annak ellenére, hogy amikor megismertem, kijelentettem, nem akarok tőle semmit. Ám mégis történt valami. Beleszerettem. Csodás volt lehetett volna a kapcsolatunk, ha nem vagyok örökösen féltékeny. Bence az egyetem egyik legnépszerűbb sráca. Tökéletes a külseje, közvetlen és barátságos mindenkivel. Nehezen hittem el, hogy pont én vagyok az, aki neki kell. Aztán bizonyította, minden egyes tettével. Annyi szeretet adott, mint soha, senki az életben. Tisztelt, szeretett, megbecsült. Annyira közel kerültem hozzá, ahogy máshoz soha nem fogok. A legféltettebb titkaimat tudta. Azt is megoszthattam vele, amit még talán saját magamnak sem vallottam be. És fordítva is így volt. Számtalanszor elképzeltük a közös jövőt. Terveztünk, álmodtunk, éltünk. Boldogok voltunk. 

 

Annyira egy húron pendültünk, hogy hihetetlen. 

Már akkor, mikor még együtt sem voltunk. Hihetetlen, de szinte ismertük egymás gondolatait is. Egyszer elkedztem hallgatni a Kávészünet- Ki minek gondol című dalát, már talán előtte egy éve nem hallottam, erre látom, hogy pont ő írt. Megnyitottam. És mi volt az? Egy linket küldött, még pedig ezt a számot. Rázott a hideg, olyan volt, mint egy csoda. Honnan tudta, mit hallgatok? És ez még csak a kezdet volt. Vele minden jó volt. Ő volt az egyetlen srác, akivel ennyire természetes volt minden. Aki így szeretett és így szerettem. Akivel a döglött tehenek megnézése is egy élmény volt. Akivel az autóban aludtam a parklóban, a kollégium helyett, csak úgy random, mert az olyan "nagy kaland". Akivel gólyabálon táncoltam. Akivel úgy osztottam meg a dolgaimat, mint a legjobb barátommal, akivel úgy veszekedtem, mint a testvéremmel, és úgy "verekedtünk", mint a haverok. Aki megtanított tippmixelni, aki rávett, hogy vele együtt izguljak a meccseken. Az egyetlen, akivel ha bármilyen közös dátumot összeadtam, akkor tuti, hogy a 13-as szám jött ki. Akivel démonosat játszottunk, és mikor kis idő után újra beléptünk a szobába, Imagine Dragons- Demons című szám szólalt meg. :'D

 

De... 150 km-re lakunk egymástól és közeledett a nyár, ami azt jelentette, ritkán fogjuk látni egymást. Újra egyre jobban és jobban előtört bennem a féltékenység. Rettenetesen csúnyán beszéltem vele, hiányzott, alig láttam, alig beszéltünk (ő éjszakai műszakban dolgozott) és kicsit elszaladt velem a ló. Szidtam, ő megelégelte ezt. Akárhányszor próbálta megbeszélni velem, én csak vitáztam... Egy nap mondhatni kierőszakoltam belőle a szakítást. Szakított velem. Ez előtt fel sem engedte hozni ezt. Majd mikor már rájöttem, hogy tényleg elveszítettem, rendbe akartam hozni mindent. Szinte könyörögtem, hogy oldjuk meg és bocsásson meg nekem, bármit megtennék érte. De visszautasított. Azt mondta, részéről most múlt el a szerelem és nem akar tőlem semmit. Ez volt augusztus 31-én, illetve szeptember elsején személyesen. Elment. 

... 

A történetünk akár be is fejeződhetne itt és mondhatnám, nagy szerelmet éltünk át mindketten, egy szokásos befejezéssel. 

 

De nem, nem így történt. Ha így történt volna, talán ma nem pötyögnék itt. 

 

3 héttel később rám írt facebookon, hogy szeretné visszakérni pár cuccát, ami anno nálam maradt. Próbáltam közömbös lenni vele, több kevesebb sikerrel, de azt hiszem, akkor még elég jól tartottam magam. Másnap reggel be is jött hozzám, odaadtam a dolgait, picit beszélgettünk és elköszöntünk. Mikor hazaért, újabb üzenetet kaptam tőle. Lefagytam. 3 órának kellett eltelnie ahhoz, hogy feldolgozzam a szavait. Bár akkor sem tudtam értelmes választ adni. Egy-két részletet írnék abból, amit mondott, csak hogy megértsétek, miért is. 

 

"Nagyon jó volt újra látni,megölelni és adni egy puszit. Abban a percben úgy éreztem, minden tökéletes a mai napban, de rá kellett jönnöm, hogy nem... Hatalmas fájdalmat éreztem, ahogy elpakoltam tőled...Nagyon nehéz volt nem sírni előtted."

 

Nos igen. Megkapni ezt az exedtől szakítás után 3 héttel később, mikor nagyon szerelmesnek érzed magad, vajon mit szül, ha nem reményt? De nem. Ezek a szavak nem azt jelentették, amit én leszűrtem belőle. Beszélgettünk ezután még néhány napot, és mikor én újra felhoztam a lehetőséget, hogy rendbe hozzuk, ő elmenekült. 

Októberben, ha jól emlékszem, nem sokat beszéltünk, bár nem emlékszem erre pontosan. Abban biztos vagyok, hogy november 2-án éppen beszéltünk (ugye ekkor lett volna az első évfordulónk) és azt mondta, sírógörcsöt kapott, ahogy ebbe belegondolt. Rólam nem is beszélve. 

Ha minden apró kis részletet leírnék, sosem fejezném be ezt a bejegyzést. Ugorjunk. 

Következő jelentős esemény: Szilveszter. Éjjel felhívott, hogy boldog új évet kívánjon. Majd talán egy órával később, hogy nagyon jó az este, csak annyi a baj, hogy én nem vagyok ott vele. Azt hiszem, ezután megint összevesztünk. 

Ezután telt el a legtöbb idő, hogy nem beszéltünk és nem kerestük egymást. Jött az első vizsgaidőszak és nem voltam túl sokat bent az egyetemen. 

Majd február 15-én Valentin-napi buli volt. Megpillantottam ott őt is, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, de ő odajött hozzám. Mikor sétáltunk ki, jött egy srác. Odafordult hozzá és azt mondta neki, hogy én vagyok élete szerelme, amíg én a Földön élek, addig őt nem fogja más lány érdekelni. Ekkor eljöttem onnan, mert tudtam, ha tovább hallgatom, még jobban fájni fog. De utánam jött és kimentünk a levegőre. Megcsókolt. Azt mondta tudta, hogy ez lesz és hiányoztam neki, rám gondolt, hogy tavaly milyen jó volt együtt lenni Valentin-napon. Igen, valóban csodálatos volt. Majd...mentek a haverjával ezután haza. Kb sírógörcsöt kaptam, a barátnőim alig tudtak összekaparni. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy álmodtam az egészet. Nem sokáig sikerült elnyomnom. 

Ezután egy hét múlva keresett újra. Nem beszéltünk a történtekről. Szüksége volt valamire, amit csak én tudtam elmondani neki. (ez egy hosszú történet.) Majd pedig talán újra egy hét múlva azért írt, hogy elmondja, az apukája beteg. ... 

Márciusban van a születésnapom. Már előtte pár nappal ismételten "jóban lettünk". De aznap reggel nagyon szép, hosszú, mindent elmondó szülinapi jókívánságot kaptam tőle. Telt múlt az idő, nem tudom hogyan, de megint abbahagytuk a kommunikációt.

Áprilisban nem tudtam róla semmit, megfogadtuk, hogy nem keressük egymást többé. Azt hiszem, be is tudtam volna tartani, és ő is, de május 1-jén megtudtam, hogy meghalt a mamája, akit elég jól ismertem és szerettem. "Muszáj" volt írnom neki. Újra közelebb kerültünk egymáshoz. Elmentem a temetésre, de a rossz buszjáratok miatt, előző este muszáj volt ott aludnom náluk. Egész éjjel ölelkezve aludtunk, egyszer arra ébredtem, hogy nagyon megszorít.  Olyan természetes volt ott lenni náluk. Anyukája igazi angyal, imádom. Ő is rettenetesen kedves volt velem. Másnap pedig már eredetileg úgy terveztem, hogy jövök haza, de kérdezte, hogy nem maradok-e még egy napot. 

Tudtam volna nemet mondani? .... Másnap elmentünk kutyát sétáltatni, rengeteget beszélgettünk. Egyszer elsírtam magam és azt mondta, nagyon hálás azért, mert mellette voltam aznap is és nem tudja elégszer megköszönni, eddig sem tudott rám haragudni, ezek után meg pláne nem. És... hogy soha sem fogom őt végleg elveszíteni. 

Tessék...? Hiszen rég nincs nekem ő már. 

Aztán ugye vége az iskolának. Megkérdeztem, hogy mielőtt kiköltözünk, eltölt-e velem egy búcsúnapot. Igent mondott. Megint együtt aludtunk és ott volt velem egész nap. 

 

Ezek a "legnagyobb események" úgymond, amik azóta történtek. Olyan kis "apróságokat", mint például, hogy azt mondta szakítás után sokkal később is, hogy el tudja képzelni, hogy én vagyok a gyerekeinek az anyja, már szót sem érdemelnek. 

 

Úgy volt, hogy ezek után nem fogjuk keresni egymást. Itt a nyár, itt az idő a továbblépéshez. 

Majd pár nap múlva felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy sikerült az érettségije. (Magyarból újra érettségizett.) De ezt beszéltük is előtte, hogy még elmondja, ahogy én is, ha tudom már az anatómia jegyemet. 

 

Majd szombaton egész délután Szabó Péteres motivációs videókat néztem. Sokkal jobb kedvem volt. Este úgy feküdtem le, hogy elhatároztam: elengedem. Megbocsátottam magamnak a múltban történt eseményeket. Elengedtem a szenvedést, akaratot, elvárást, hogy ő legyen újra velem. Úgy voltam vele, hogy készen állok továbblépni, minden okkal történik. Ha együtt kellett volna maradnunk, úgyis lett volna. Biztos nem ő az igazi, ha nincs itt. Persze továbbra is szerettem Őt, de nem vártam, nem reméltem, nem akartam többet.

 

Hahah, szép is lenne, ha ilyen egyszerűen menne. 

 

Vasárnap délben felhívott. Azt mondta, nem tudja miért hív, de hiányoztam neki. Esküvőn voltak előtte nap és el szeretné mesélni. Mondta, hogy megfordult a fejében, hogy akár én is ott lehettem volna vele... majd messengeres híváson utána majdnem 5 órán keresztül telefonáltunk és videóhívásban beszéltünk. 

Na, ennyit az előző napi terveimről. 

 

És itt vagyunk ma. Összevissza írogattam neki, újra akartam. Akartam, hogy legyen velem, szeressen... felhívtam. Egy órát beszéltünk, nagyon könnyen elutasított. A fejemhez vágta, hogy fogjam fel végre, ő semmit nem érez irántam, nem tudja viszonozni az érzéseimet és legjobb lesz, ha elengedjük egymást most már végre. Ja, és persze ne vegyem magamra,  ő eldöntötte, senkit sem fog többet szeretni. Az indoka pedig a fent történtekre annyi, hogy mivel egyszer én jelentettem neki mindent, ezért érdekli, mi van velem... 

 

Lelkileg végem. Kikészültem. Fogjam fel..? Fogadjam el? Értsem meg? Ennyi minden után ennyire könnyen ellök magától? ... Na hát igen, nincs miről többet mesélnem. Legalábbis egyelőre. Aztán, hogy mit hoz a jövő? Ezek után már ötletem sincs.