Talán ez a blogbejegyzés most túl személyes lesz, de muszáj kiírnom magamból, mert megőrjítenek a gondolataim. 

Kezdem a legelején.

16 éves koromban szerettem először bele valakibe. Hosszú ideig csak barátok voltunk, majd szépen lassan kialakult köztünk egy közelebbi kapcsolat. Ő szerelmet vallott, én visszautasítottam, de nem adta fel, és egy hónap múlva azon kaptam magam, hogy többet gondolok a srácra, mint úgy általában másokra. Összejöttünk. Azt hiszem, ez volt a legnyugodtabb kapcsolatom, nem voltak nagy veszekedések, csak a vége fele. Visszagondolva, csúnya dolog ezt leírni, de szerintem a srác szerelmesebb volt, mint én. Persze szerettem, csak nem azzal a mindent elsöprő szerelemmel. Több, mint egy évet együtt voltunk, bár a vége elég csúnyára sikeredett, egyáltalán nem békésen váltunk el. Megismerte egyik barátnőmet, és egy-két nap ismertség után, nagyon elkezdett hozzá ragaszkodni, azt mondta, csak barátilag, de nekem nagyon nem tetszett. Rettenetesen féltékeny lettem, kifordultam önmagamból, szidtam mindkettőt. Az akkori barátomat megkértem, hogy válasszon. Tulajdonképpen, visszagondolva elég egyértelmű volt, hogy nem engem akar, de hisztiztem, egy-két hónapig ment a huzavona köztünk, majd ő szakított velem. Ők később aztán össze is jöttek a lánnyal. A barátnőmmel megpróbáltam kibékülni, mert azt hiszem, az volt a legrosszabb az egészben, hogy őt is elveszítettem, de ő nem akart, így hát azóta nem beszéltünk. Persze, nem hibáztatom őt sem, nem haragszom senkire.

Két hónappal a 18. születésnapom előtt jöttem össze a második barátommal. Évfolyamtársak voltunk, már előtte látásból ismertük egymást. Egy nap elhívott randizni, elmentünk, majd a 3. alkalom után össze is jöttünk. A fellegekben jártam, itt volt meg azt hiszem, az a bizonyos rózsaszín köd. Két lábbal a felhők felett jártam. Még most is pontosan emlékszem, amikor sétáltam haza az első csókunk után. Létezik olyan, hogy részegnek érzed magad a boldogságtól? Mert azt hiszem, én pontosan úgy éreztem magam, mint aki be van csiccsentve. Aztán telt-múlt az idő, én azt hittem, minden rendben van köztünk. Elérkezett a szerenádok ideje, kevesebb időnk volt egy hétig egymásra, ami Bálintot elbizonytalanította. Le is ültünk beszélgetni kettőnkről, én biztos voltam abban, hogy mit akarok, ő annyira nem. Aznap este is még mentünk szerenádozni, és ők is. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, ő hívott. Sírt, fogalmam se volt, mi a baj, egyszer csak kimondta, hogy megcsalt, csókolózott egyik osztálytársával. ... Nem tudtam megszólalni, csak zokogtam. Másnap az iskolában találkoztunk és beszéltünk, sírtam, de nyugodt voltam viszonylag. Azt mondta, csak azért csinálta, mert feszegetni akarta a korlátokat, meg ilyenek. Nem is tudom már. Ő volt a világon a leggyerekesebb srác, akit ismertem. Akkor szakítottunk, de annyira szerelmes voltam, hogy nem sokkal később újra adtam neki egy esély. Összejöttünk egy kis időre, de csak felszínesen tudtam neki megbocsátani. Folyamatosan a fejéhez vágtam a történteket, aztán újra kidobott, mert elege volt ebből. Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy elmúlt a szerelem, folyamatosan keresett, ha nem engem, akkor legjobb barátnőmnek vagy tesómnak írt, hogy mi a helyzet velem. Aztán szakításunk után nem sokkal később kiderült, hogy szerelmet vallott annak a lánynak, aki előttem tetszett neki. El sem tudom mondani, milyen érzés volt. Nem értettem, nem tudtam, mit rontottam el ennyire, hiszen érte tényleg mindent megtettem. A történtek ellenére, még mindig nem tudtam haragudni rá. Jóban maradtunk és elég gyakran beszéltünk. De tovább tudtam lépni. 

Már teljesen elhittem, hogy engem senki sem tud szeretni, ekkor jött Bence. Tipikusan az a srác, akiről a tündérmesék is szólnak, aki megmutatja, milyen szeretni és szeretve lenni. Neki köszönhetem azt, hogy tudom már milyen, ha valaki megbecsül és teljes szívéből szeret. Talán, ha az előző két fiúnak nem is hittem el, hogy örökké fog tartani, neki igen. Annyira biztos voltam benne, sőt, ő is annyira biztos volt bennünk. Mégis vége lett. Mégis sikerült úgy elrendeznem ezt a kapcsolatot, hogy kiszeressen belőlem. Pont ő, aki azt mondta, hogy többet érez már irántam, mint a szerelem. Aki tényleg úgy vigyázott rám, mint egy kincsre. Mégis. 

Visszatérve közben a második kapcsolatomra is, mikor összejöttünk Bencével, még beszélgettem Bálinttal. Letisztáztam magamban, hogy nem akarok tőle semmit, de bevallom, kicsit nehéz volt végleg elszakadni tőle, pedig nem éreztem már úgy iránta. Miután mi már együtt voltunk, körülbelül egy hónap múlva Bálinttól kaptam egy 3 oldalas szerelmes levelet, amelyben őszintén leírta, hogy már nagyon régóta el kellett volna mondania, hogy őrülten hiányzom neki és szeret. Talán egy kicsit meg is könnyeztem, de nem akartam visszamenni hozzá. Fájt, mert mindig erre vágytam tőle, de amíg ott voltam neki, és bármit megtettem volna, addig nem értékelt, és akkor már késő volt.

Bencének természetesen mindent elmondtam. Már ekkor elkezdődtek a vitáink. Kevésbé bízott meg bennem, pedig sosem csaltam volna meg, és ezek után minden fajta kommunikációt megszakítottam az exemmel. De akkor is mindenért elkezdett féltékenykedni, aztán belőlem is ezt váltotta ki. Emlékszem, még a legelején bementünk a volt sulijába és odajött vagy 50 lány ismerőse, mindenkivel puszi-puszi, de egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy ő ilyen, neki fontos a népszerűség, de tudtam azt is, hogy azért hívott el magával, mert büszke volt rám. Tényleg ekkor ez még nem zavart, de amikor már ott tartottunk, hogy meglátta, hogy rám írt egy fiú, akinek akár vissza se írtam, már összeveszés lett a vége. Ettől úgy éreztem, hogy neki többet jelent az, ahogy viselkedik minden lánnyal. Elkezdett zavarni a másokkal szembeni közvetlensége. Amikor együtt voltunk, minden jó volt és szép, de amint hazajöttem hétvégére, újra felfokozódott bennem a féltékenység és állandóan ribancoztam és csúnyán beszéltem vele. Nagyon gyerekes lesz, amit most írni fogok valószínűleg, de egyszer az egyik lánynak az egyetemről, belájkolt minden egyes képét. Csak mentem le a kezdőlapon és végig azzal volt tele. És nem értettem, miért kellett. Nagyon rosszul esett. Azt mondta, hogy semmit nem jelentett ez neki, meg amúgy is mindenkinek lájkol mindent, akivel jóban van, de akkor is. Aztán ezek után ez lett a következő vita tárgya. Akármi történt, a fejéhez vágtam, hogy akkor menjen ehhez a csajhoz. De folyton csak ez jutott eszembe, ha nem velem van, biztos lányokat nézeget. 

Sosem ültünk le megbeszélni a dolgokat. Mindig csak egymás fejéhez vágtuk a hibákat. Gyakran ugyanolyanok voltunk, ugyanazt tettük, de magunkban sosem láttuk meg a hibát, csak a másikban. Ha én álltam készen arra, hogy megbeszéljük higgadtan, akkor ő nem, ha ő, akkor meg én nem. Bár nagyrészt én voltam a hibás, ő soha egyetlen szóval sem szidott, én viszont őt nagyon csúnyán. Megalázó volt, ahogy beszéltem vele... 

És vége lett. Az, hogy milyen hercehurca volt köztünk ebben a 11 hónapban, amióta nem vagyunk együtt, leírtam ebben a bejegyzésben. 

Ami pedig most bennem van, főként, amiért elkezdtem kiírni magamból ezeket, az az, hogy képtelen vagyok megbocsátani magamnak. Tönkretettem Bencét lelkileg. Annyit sírt miattam, hogy azt mondta, azóta semmin sem tud, és beleszeretni sem, senkibe. Nekem odaadta a szívét, de másnak nem fogja, merthogy velem nem jött össze úgy, akkor mással, hogy is sikerülhetne?! Nyilván idővel ez megváltozik benne, de nem akartam őt bántani. 

Mindenért én vagyok a hibás. Kínoz a tudat, hogy ezt tettem egy olyan emberrel, aki tűzbe tette volna értem a kezét, és fordítva is, mert hiába veszekedtünk, Ő jelentette magát, az életemet. Nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Nem lehetek senkivel, nem akarok én megbántani senkit. Pedig szeretnék újra szeretni, de nem lehet, nem engedhetem meg magamnak azt a viselkedést, amit csináltam. Hiába érzem úgy, hogy tanultam belőle, attól még akkor is, a múltamban rossz ember voltam. 

És hiába mondja mindenki, hogy találok jobbat. Nem, nem találok se jobbat, se rosszabbat. Gyűlölöm, ha valaki őt szidja, mert akkor nem tudja, hogy nem ő volt a rossz, hanem én. Mindig azt mondják, lesz majd, aki megbecsül és igazán szeret. Hát ő pontosan ilyen volt. 

Nem akarok több csalódást okozni, és én sem akarok többet csalódni. Saját magamat ítélem el a saját múltam miatt. 

Ha elvesztettem azt a valakit, aki mindennél jobban szeretett, akkor más sem lesz képes huzamosabb ideig elviselni. Úgy tűnik, képtelen vagyok egy harmonikus, hosszú párkapcsoltra és nem vagyok annyira szerethető ember. Bár, talán nem is érdemlek meg még egy esélyt.

...