A téma jelen pillanatban nem aktuális, de hamarosan az lesz, és indulat, düh, feszültség és harag van bennem miatta, már most, úgyhogy szeretnék írni róla.

Szobatársamat már lassan két éve ismerem, nemcsak a kollégiumban lakunk együtt, de először csoporttársak is voltunk. (Csak ugye én szakot váltottam.) Mikor megismerkedtünk, elég jó barátnők lettünk. Egy idő után viszont elkezdtek zavarni bizonyos dolgok. Szinte vele egyszerre ismertem meg a volt barátomat is. Legelőször az kezdte bökni a csőröm, hogy sehova nem tudtunk kettesben menni, mert mindenhova követett minket. Volt, hogy kitaláltuk, hogy randizni megyünk, miközben bevásároltunk csak, mert egy szabad percünk sem volt tőle. Megfojtott azzal, hogy állandóan, mindenhol ott volt. Még a legeslegelején, mikor bejött a srác a szobámba, felvetette azt a kérdést, hogy vajon én tetszem-e az exemnek, vagy ő, mert úgy érzi, hogy vele is flörtöl. Persze, mert Bence kedves volt vele azért, mert tudta, hogy akkor még milyen jóban voltunk. Aztán így visszagondolva, ezek még nem is nagy bajok, ahhoz képest, hogy mi volt azóta.

Folyamatosan gyűlt bennem a feszültség iránta, tavaly áprilisban elköltöztem tőle. De a tavalyi dolgokat már nem is akarom felidézni, történt azóta rengeteg új, és a lényegük azóta is ugyanaz, inkább beszélek azokról.

Tehát, miután elköltöztem tőle, nagyon rosszban lettünk, nem szóltam neki előre, csak átpakoltam. Semmit sem értett az egészből, csak szemétnek tartott, ennyi. Igaza volt, én sem úgy rendeztem el a dolgokat, ahogy talán kellett volna. Aztán eltelt egy nyár, valahogy újra egymásra találtunk. Azt hiszem úgy, hogy ő vette észre éppen, mikor a mosdóban zokogtam a volt barátom miatt. Tény, hogy rettenetesen aranyos volt velem akkor, nem tagadom, mennyire köszönöm neki ezt. Ezek után idővel újra jóban lettünk. Teljesen elhittem, hogy megváltozott és jó lesz vele újra. Összeköltöztünk. Újra.

Kezdődött minden a legelejéről. 

"Naa, milyen kaját hoztál vissza? Mi lesz a menünk a hétre?" Most is a fejemben hallom ezeket a mondatokat, amelyeket minden vasárnap este, vagy hétfőn reggel hallottam tőle. És megőrjít, idegessé, indulatossá tesz. Amint visszamentem a koliba, első kérdése mindig az volt, hogy mit pakolt el NEKÜNK az ÉN ANYUKÁM. Sosem mertem neki visszaszólni, hogy drágám, nem neked tette el, hanem nekem. Félreértés ne essék, én sosem sajnáltam tőle, de ami sok, az már sok. Volt, hogy vittem vissza rántott karfiolt, előszedte a táskámból, és azt mondja, úristen, sziasztok, nem maradtok meg mellettem sokáig. Egy darabot sem ettem belőle. Kaját kellett rendelnem magamnak, mert ő megette. Ő. Egyedül, nélkülem, azt az ételt, amit nekem csomagoltak. Néha meg sem kérdezte, hogy ehet-e belőle. Amíg én órán voltam, ő megebédelt az én kajámból. Azt meg már hagyjuk is, hogy volt, hogy én rendeltem neki pizzát, de sosem kaptam vissza. Ha esetleg nagyon ritkán szándékozott magának főzni, és ha enni akartam egy tányérral belőle, akkor elkérte az alapanyagok árának felét. Ha kivételesen hazament, (2 havonta egyszer) anyukája nekem is küldött egy szelet rántott húst, vagy valamit, akkor utána mindenkinek azt hangoztatta, hogy nekem is hozott valamit. 

Ez a hazajárás megint egy külön történet. Mindennap hallgattam tőle azt, hogy jajj, milyen régen volt már otthon, hiányzik neki, de nincs pénze rá. Körülbelül 3 ezer forintba kerülne neki, odavissza. Nos, nem a pénztárcájában szeretnék kutatni, de akinek heti 2-3 doboz cigire meg mindennap energiaitalra telik, az ne nyavajogjon. 

A másik, ami miatt sokszor a  könnyeimmel küszködtem az az, hogy éjjel 2 előtt egy nap sem tudtam lefeküdni aludni, pedig korán kellett kelnem. Persze, ő ráért felkelni, neki nem számított.

Szerintem meg tudnám a két kezemen számolni azt, hogy ő hányszor ment be összesen a tanévben az óráira. Nem hiába bukott meg a 4 félév alatt 16 (!!) tantárgyból. (Legalábbis, én ennyiről tudok.) Nem tartom butának, de én a 2 év alatt még nem láttam tanulni. Sokszor a  csoporttársait szidta, mert valamiből még aláírást sem kapott, mert nem szóltak neki, valami követelményről. Életem, talán ott kellett volna lenni a kibaszott órádon, nem?!! És utána akkor a szobában háborog, hogy neki milyen nehéz. És, hogy mi idegesít a legjobban az egészben? Hogy közben mindenkinek beadja, hogy 4,3 az átlaga, holott a 2,0-t csoda, ha eléri. 

Visszatérve az alváshoz, volt olyan is, hogy fent tanultam barátnőimnél, (saját szobámban lehetetlen) éjfél előtt lementem, mondtam neki, hogy szétmegy a fejem, elfáradtam, vizsgázni fogok, lefekszem, hogy ki tudjam pihenni magam. Erre felhívta barátját, hangosan nekiállt telefonálni vele, vártam kb egy félórát, kijöttem a szobából és elsírtam magam. Felhívott a legjobb fiú barátom, mert látta, hogy furcsán írtam neki vissza, két emelettel feljebb meg már zokogtam, hogy nem bírom. Mikor visszaértem a szobába, szobatársam meg azt kérdezi, hol voltam eddig?! Ő álmos, de rám várt. Belegondolok és a mai napig elkap az idegbaj ettől.

Utálom, mikor csak úgy felveszi a ruháimat, és azt mondja, hogy egy a méretünk. ROHADTUL NEM EGY A MÉRETÜNK.  Van olyan felsőm, ami kinyúlt és nem tudom felvenni.

Vagy, hogy nem megy el nélkülem még zuhanyozni sem, mikor ott a folyosón a fürdő. Vagy, amikor körbe kell sétálni vele az egyetemet, mert látni akar valakit, aki már oda se jár...de hátha ott van. Erről megint óráig tudnék mesélni, de inkább hagyjuk is. 

Gyűlöltem azt is, mikor gyógyped csoportos bográcsozást tartottunk, és ő elkísért, pedig nem hívtam, mert csak csoporttársak voltak ott, erre 10 perce múlva közölte, hogy menjünk már innen, mert neki ez nem tetszik. Hogy lehettem olyan hülye, hogy akkor nem mondtam meg neki a magamét? ...Csak annyit válaszoltam neki, hogy én nem megyek sehova. 

Befejezem ezt a bejegyzést most, mert kellően felidegesítettem magam. Már rágom a számat idegességemben, görcsben van a gyomrom. Nem akarom újra ezeket átélni. 

Mindenki azt mondja, hogy szóljak neki, de nem lehet. Nem tudok, nem tudom vele megbeszélni. Mégis mit mondjak neki? Meg akarok szabadulni tőle. Nagyon dühös vagyok magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat, mert ugyanúgy köszönhetem ezt magamnak is.