Meséltem már az exemről... mostanában akaratlanul megint nagyon sokat jár az eszemben, és nem elég, hogy nappal rá gondolok, még éjszakánként is egyre többet álmodok vele. Hiába, lassan egy éve nem vagyunk együtt, még most is gyakran érzem a hiányát. 

Több, mint egy hónapja nem beszéltem vele, ebből a szempontból erősnek érzem magam, mert tudom, hogy nem is fogom keresni. Nem lehet, világosan megmondta, hogy nem tudja megadni azt, amit én szeretnék. Képtelen egy kapcsolatra. Pedig tudom, hogy ő is gondol még mindig rám. Legjobb haverja rám írt a napokban, hogy mióta beszélek megint Bencével, mert mostanában állandóan rólam beszél, és állítólag olyat is mondott, hogy néha még a kis vitáink is hiányoznak neki. ... 

Folyamatosan olyan érzésem van, mintha még a mai napig is azt várnám, hogy keressen és megbánja, hogy szakítottunk. Folyamatosan várok Rá. Tudattalanul is. Nem vallom be magamnak sem, de legbelül ezt érzem. Észrevettem magamon, hogyha történik velem valami, egyből az jut eszembe, hogy szeretném neki elmesélni, de most nem lehet. És a MOST-on van a lényeg, miért hiszem azt, hogy valaha még elmondhatom neki? 

Jól érzem magam a bőrömben, folyamatosan elfoglalom magam, de várok. És ez szörnyű érzés, csak most döbbentem rá. A legrosszabb. Tudom, hogy nincs és valószínűleg nem is lesz már, de nem tudom elfogadni, vagy nem is tudom megfogalmazni, mit érzek. Annyira az van bennem, hogy mi még együtt leszünk. Csak nem tudom, miért. Bár, lehet azért, mert 10 hónapon keresztül nem hagytuk egymást békén szakítás után sem... 

Összevissza írok, azt sem tudom, hogy van-e bármiféle értelme annak, amit most leírtam, de pontosan ez a zavar van a fejemben is, de még a szívem se tudja, mit érez. 

Vele akarok lenni, azt akarom, hogy keressen, de ha megtenné, akkor meg pontosan tudom, hogy elküldeném és megmondanám, hogy ne szórakazzon már velem, mert nem akarom újra ugyanonnan kezdeni. 

Nyitok mások fele, randiztam már pár sráccal, akik külsőleg és belsőleg is teljesen rendben voltak, sőt, helyesek, kedvesek, viccesek, aranyosak, intelligensek... esküszöm, minden rendben volt velük, de képtelen lennék bárkibe is beleszeretni. 

Emlékszem, mikor még szakításunk után sokkal később még lezajlott köztünk ez a párbeszéd:
Én: Lenne Réka a gyereked neve? (az én keresztnevem is ez)
Ő: Persze, tetszik.
Én: És, ha zavarná a barátnődet, hogy az exedet is így hívják? És én jutnék róla eszedbe? 
Ő: Miért, nem te lennél a pici anyukája?
...  Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja ezt, ha nem akar tőlem semmit, csak azt mondta, hogy azért, mert nem tudhatjuk, mi lesz évek múlva és ő el tudná képzelni, hogy én vagyok a gyerekei anyja.

... Semmi értelme ennek.

Azt mondják, az idő megoldja. De vajon tényleg elmúlik ez valaha? És hogyan? Én már nem hiszek ebben. 

Jól vagyok úgy alapból, de valami, vagy inkább valaki hiányzik az életemből. Még pedig Ő. És pontosan ő, nem pedig egy új, másik kapcsolat. 20 éves vagyok, lehet, hogy totál hülye, de félek attól, hogy soha nem fogom tudni őt végleg elengedni és mindig várni fogok rá mélyen. 

Sok mindent érte teszek, pedig ez így nem helyes. Sokszor, ha felteszek egy képet például, csak azt akarom, hogy lássa, hogy milyen jól vagyok, vagy ilyenek... és ahh, szar ez. Mindegy is. Dehogy az. De nem tudom, mit kezdjek vele.  

Sajnálom, ha értelmetlen bejegyzéssel elraboltam most bárki idejét is, de nekem most ezt le kellett írnom. Csak az a nagy helyzet, hogy nem könnyebbültem meg igazán. Annyira zavarodottnak érzem most magam, hogy össze sem tudom szedni a gondolataimat, ezért le sem tudom írni rendesen. Kb. fogalmam sincs, hogy miről is írtam, már azt sem tudom, mivel kezdtem.