Ismét egy személyesebb hangvételű poszttal szeretnék érkezni, jelenleg nem történt velem semmi olyan, amiről sztorizni tudnék, viszont van egy téma, amiről úgy gondolom, hogy szeretnék mesélni. Azért, mert olyan dolog, ami már évek óta jelen van az életemben, és soha nem is fog elmúlni már. Úgy is érzem, hogy annak ellenére, hogy nem pozitív dolog, hozzám tartozik. Bár nem nagyon hangozatom, egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember tud róla a családomon kívül, mégis most szeretném itt megosztani. 

Az egész történet körülbelül 8 évvel ezelőtt kezdődött, mikor még általános iskolás voltam, 6. osztályos. Úgy indult a reggelem, mint egy teljesen átlagos napon, felkeltem és elindultam az iskolába, valószínűleg már akkor várva azt, hogy vége legyen és hazajöhessek. Még most is tisztán emlékszem arra, hogy a magyarórát egy másik teremben töltöttük, ahol volt valami nagy szekrénynek kinéző gép, ahonnan üzemeletették az iskola összes számítógépét. Fogalmam sincs, mi a neve, de nem is nagyon számít. Tudom, hogy borzalmasan zúgott és zavart. Alig vártam, hogy leteljen a 45 perc és eljöjjünk onnan, mert nem bírtam elviselni a hangját. Akkor még azt hittem, hogy pár perc múlva el fog múlni a borzasztó sípolás a fülemben. Nem tudom pontosan, hogy utána milyen sorrendben következtek az óráim, de még az angol volt jelentős. Emlékszem, hogy lefeküdtem a padra, mert nagyon elkezdtem szédülni és be volt dugulva a jobb fülem. Négyesével ültünk csoportokban, pont mi ültünk legelöl, a tanár előtt. Azon az órán osztotta ki éppen a dolgozatokat, mondta, hogy hányas lett, de nem hallottam meg. Megkérdezte, hogy mutassa-e. Fura volt. Ezután egyre rosszabbul éreztem magam, soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, pedig se előtte, se azóta nem volt ilyen. El kellett mennem megkeresni az osztályfőnökömet, hogy engedjen haza. A következő kép, ami erősen a fejemben van, hogy megyek fel az emeletre utána, mert a tesóm is ugyanoda járt és neki is szólni akartam, hogy mi történt. Olyan szédülést, mint akkor, ahogy sétáltam fel, soha nem éreztem. Nem tudom, mi volt akkor velem, vagy egyáltalán, hogy sikerült feljutnom. Olyan volt, mint amikor egy filmben a főhős annyira el van foglalva a gondolataival, hogy a külvilágot kizárja, és senkit és semmit nem vesz észre. Nem tudom, kik jöttek el mellettem, körülöttem csak homályos alakokat láttam. Felidézve ezt, így elég félelmetesen hangzik. A hazautamra egyáltalán nem emlékszem, szerencsére nem laktunk messze a sulitól. Mikor bejöttem a szobámba, azonnal ledőltem az ágyamra és szerintem egyből el is aludtam. Szédültem és be volt dugulva a fülem. Amikor anya hazaért, felébredtem, szerencsére a szédülés elmúlt, de a hallásom nagyon furcsa volt. Levitt a háziorvoshoz, aki felírt valami fülcseppet, de semmi nem használt. Talán 2-3 napig adtunk esélyt az egésznek, de nem lett semmivel sem jobb, elmentünk magánorvoshoz. Innentől kezdve már összefolynak az események az emlékeimben. Renegeteg kivizsgálásra elküldött. Voltam vérvételen, neurológián, MR-en, hallásvizsgálaton, agyhullám vizsgálaton, sőt, még a torkomról is vettek valami kenetet, kimosták a fülemet, de nem derült ki SEMMI. Minden eredményem negatív lett, egyedül annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a jobb fülemmel nem hallom a nagyon magas hangokat. Apa bent ült mellettem a vizsgálaton, ő hallotta, én nem. Úgy, hogy a fejhallgató az én fejemen volt. Még az okat sem tudják megmondani. Állítólag annak a gépnek semmi köze nem volt hozzá, pusztán véletlen, hogy akkor kezdődött, de én akármikor abban a teremben jártam, attól féltem, hogy romlani fog a helyzet. Mondtak olyat is, hogy nem megfelelően lett kezelve valami betegség és ráhúzódott. De ki tudja, konkrétan senki sem adott rá választ. 

Így nyolc év elteltével nem romlott, de nem is javult a helyzet. A fülemben folyamatosan hallok valami hangot. Nem tudnám pontosan elmondani milyet, körülírni is nehéz. Valamikor sípol, van, hogy zúg, de legtöbbször talán sistergést hallok. Eleinte természetesen zavart, de ma már nagyon fel sem tűnik. Megszoktam. Csak addig hallom tudatosan, amíg odafigyelek rá. Persze mindennap van ilyen, főként elalvás előtt. De ez van, muszáj vele élnem, mert az egészségügy nem tud vele kezdeni.