Pár évesen volt egy képzeletbeli barátom: Kis Bibi. Ő volt a legjobb pajtásom. Szüleim elmondása szerint, mindent vele csináltam. Vajon ki lehetett ő? Egy szellem talán? Állítólag a kisgyerekek látják őket. Sajnos, ezt most már nem tudom megmondani, de egészen kislány korom óta érdekeltek a természetfeletti dolgok. Még általános iskolás lehettem, mikor kint az udvaron, sétálgattam egyedül és beszéltem magamban. Legalábbis ezt hitték a körülöttem levők, de akkor most elmondom: nem magammal kommunikáltam, hanem kapcsolatot próbáltam felvenni boszorkányokkal. Kértem őket, hogy adjanak bármiféle varázserőt. Később még bájitalokat is kevertem, különböző virágokból, növényekből. Majd mikor semmiféle választ nem kaptam, kigondoltavolna levelet is írtam nekik. Szépen megfogalmaztam a kis kéréseimet, leírtam egy lapra, a garázsunknál volt egy kis lyuk a falban, oda begyömöszöltem, és vártam, hogy valaki elvigye. Aztán persze nem vitte el senki, max a szüleim, mikor már panaszkodtam nekik.

Van egy élményem ilyennel kapcsolatban, amit ráfoghattunk anno a boszorkánykodásra. Mikor kisebbek voltunk, unokahúgom gyakran itt aludt nálunk. Elmeséltem neki is a vágyaimat, terveimet. Eldöntöttük, hogy vihart fogunk idézni. Kiültünk az udvarra, kört formáztunk, a húgom, unokatesóm és én, és megfogtuk egymás kezét. Írtunk egy varázsigét és hangosan mondtuk. Ezután bementünk a házba, youtube-on esőtáncos zenét kerestünk, és táncoltunk rá. Nos, nem tudjuk azóta sem, minek köszönhető, de fél órán belül megérkezett az akkori nyár legnagyobb vihara. Fák dőltek ki, jégeső volt, dörgött, villámlott. Annyira jó volt elhinni akkor, hogy mi csináltuk. Ja, megjegyezném, arra a napra nem mondtak esőt. 

Szinte mindent télen eljátszottuk, hogy havat idézünk, az ehhez kapcsolódó varázsigére még a mai napig is emlékszem. "Hóessék, hóessék! Fehér felhőből szálljék, igéző pillantásra hulljék! Hóessék, hóessék!" Sokszor gyertyánál ülve mondogattuk, de volt, amikor a tűzre dobtuk a kis papírlapot, amire ráírtuk ez a pár mondatot. 

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, lassan elmaradtak ezek a dolgok, de még a mai napig nem nőttem belőle talán teljesen ki. Érdekel az ezotéria, hiszek is benne. Néha-néha rám jön ez az egész és beleásom magam a dolgokba, de aztán valahogy mindig csillapodik az egész, és nem folytatom. 

A legutolsó ilyen eset akkor volt, mikor exszemmel feltűnt mindkettőnknek valami. Akármilyen közös dátumot számoltunk ki, mindenhogy valahogy kijött a 13-as szám. Először is, november 2-án jöttünk össze, 11. hó +2=13. Kezdődött innen, aztán már odáig jutottunk, hogy a nagyszülők halálát számolgattuk és abból is ez a szám jött ki. Mikor nem volt már semmilyen dátum, mert mindent megvizsgáltunk, betűk számát adtuk össze. Jogi ismeretek órán beszéltünk először. Nos, hány betű ez is?! Mindennek, tényleg mindennek 13 lett az eredménye. Lehet naiv vagyok, de még most is elhiszem, hogy ennek van valami jelentősége... 

Ki, vagy mi lehetettem én előző életemben, hogy ennyire hiszek az ilyenekben és így foglalkoztnak még most is ilyen gondolatok?

Befejezésként csak annyit mondanék, hogy kedves boszorkányok, ha valamilyen úton-módon olvassátok ezt, szóljatok. Készen állok most már csatlakozni hozzátok! :DD 

Annyira elgondolkodtató az emberi lélek, vajon  miért teszünk meg bizonyos dolgokat? Mostanában rengeteget gondolkozom a tetteken. Lehet, hogy ez csak valami énvédő mechanizmus, és próbálom vele megmagyarázni a saját hibáimat, de sikerült belőlem kiváltania azt, hogy senki felett sem ítélkezzek. Egy-egy tett alapján nem lehet senkiről sem rosszat gondolni. Minden rossz cselekedetnek is a hátterében valamilyen ok áll, úgy gondolom. 

Velem is történt már olyan, hogy elítéltek bizonyos rossz cselekedetem alapján, de nem ismertek, fogalmuk sem volt arról, hogy az alatt az időszak alatt, hányszor bőgtem a padlón fekve - szó szerint. Nem tudták, mi váltotta ki belőlem, nem ismerték a körülményeket. Csak én voltam a hisztis picsa. 

Miért ne érdemelne az az ember bocsánatot, aki hibákat követ el? Mindenki tesz életében valami olyat, amit később lehet, hogy megbán. És? Emberek vagyunk, nem látunk a jövőbe. Utólag már mindenki okos, és sok mindent máshogy csinálna. De oka volt annak, hogy korábban nem úgy gondolkodtunk, de tanultunk belőle. Az életnek célja volt azzal, hogy megmutassa ezt is nekünk. Ennek köszönhetően fejlődünk. 

Egyszer még tanév elején egy egyetemista srác mellett ültem a buszon, akit csak látásból ismertem. Sokkal idősebb, mint én, így tapasztaltabb is az élet minden területén. Elkezdtünk beszélgetni. Szóba kerültek a kollégiumi pletykák. Tudni kell, vidéki kollégiumban élek, ahol nem olyan nagy a közösség, mindenki tud mindenkiről mindent, még azt is, ami soha nem történt meg. A srác is már évek óta ott van, így kapott rosszindulatú megjegyzéseket. Volt egy lány, akibe nagyon szerelmes lett, össze is jöttek, de a csaj nem a legtisztességesebb módon viselkedett vele. Nem tudott túllépni rajta, így egy idő után, sokáig minden egyes nap más lányt vitt fel magához. Ezzel próbálta csökkenteni a fájdamat, amit érzett. Majd kialakult róla egy vélemény, hogy mekkora szemét csajozógép. Megbélyegezték és mélységesen elítélték ezért. De senki nem tudta azt, hogy mi van a lelkében, miért csinálja ezt. Senki nem tudta, hogy legbelül mennyire szenved. Ő csak felejteni próbált. 

Persze, valamilyen szinten érthető a többi ember véleménye is, őket sem lehet hibázatni, azért amit mondtak róla, mert nem az a legjobb megoldás, amit a fent említett fiatal férfi választott. Szinte belénk van vésődve az, hogy egy ilyen alapján véleményt alkossunk a másikról, de addig, amíg nem tudjuk, hogy a másiknak mi áll a tettei mögött, nem ítélkezhetünk. Gondoljunk csak bele, mi mennyivel vagyunk jobbak nála?

Mindannyian harcolunk a saját démonainkkal, mindannyian máshogy kezeljük a problémáinkat, számára így tűnt akkor a legjobbnak. Próbálta máshogy is, nem ment.

Végső elkeseredésükben az emberek már mindent megtesznek azért, hogy lássák a fényt az alagút végén. 

Utolsó megjegyzésként ezzel kapcsolatban, ez a srác nagyon jószívű, segítőkész és kedves, és azóta már boldog párkapcsolatban él egy aranyos lánnyal.  

Most pedig szeretnék felhozni egy saját példát. Több, mint egy évvel ezelőtt, még én voltam az, aki a legjobban ellenezte a dohányzást. Úgy éreztem, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogok rágyújtani, mert pénzpazarlás és még egészségtelen is. Gyűlöltem. Mégis megtörtént, hogy cigihez nyúltam. Nem azért, mert menőnek éreztem, nem azért, mert követni akartam a tömeget. Egyszer megkínált a szobatársam, mikor nagyon ideges és szomorú voltam. Elfogadtam, mert úgy éreztem, hogy minden mindegy, nem számít már semmi, az sem, hogy mennyire károsítom az egészségemet. Komolyan, szinte csak léteztem, de nem éltem. Aztán, amíg kimentünk, úgy érzetem, hogy lenyugtatott. Így szépen lassan, néha-néha rágyújtottam, főleg akkor, amikor éppen depressziós hangulatom volt. Belemenekültem a cigizésbe. Azt hittem, ez majd megoldja a problémáimat, én csak... nem is tudom. Természetesen folyamatosan kaptam a megjegyzéseket, hogy jajj, te, tavaly még azt mondtad, milyen undorító dolog, most meg itt szívod... Igen, így van. De kellett valami, amibe belekapaszkodhatok, hogy majd lenyugtat...  Most már lassan két hónapja, hogy a szekrényemben volt eldugva az utolsó szál, ma elszívtam. Nem szoktam rá, nem is akartam, eddig sem hiányzott, ezek után nem fogok venni többet. 

Ezzel csak azt akartam elmondani, hogy szerintem ezzel nem követtem el akkor hatalmasnak bűnt, mégis a fejemhez vágták, hogy milyen vagyok. Aztán persze lehet, hogy csak vigyázni akartak rám, és védeni az egészségemet, de akkor is. Néha annyira jólesett volna, ha valaki a dolgok mögé lát, és nem csak hibáztat és bánt érte.

Bizonyára sokan ismeritek a karok és lábak nélkül született motivációs trénert, Nick Vujicicet. Elsősorban az ő életét szeretném bemutatni. Élete, kitartása, sikerei nagyon jól bemutatják az önelfogadást, azt, hogy más emberek, hogy viszonyulnak egy fogyatékos társukhoz. Illetve a mindennapok során rengeteg motivációt, kitartást nyújt minden ember számára.

Ha egy testrészek nélküli ember képes boldogan élni, másoknak miért ne menne?

Nick Vujicic élete

Nicholas James Vujicic 1982-ben Ausztráliában karok és lábak nélkül született. Születésekor derült csak ki, hogy az úgynevezett phocomelia szindrómában szenved. 

A szülőket először sokkolta Nick állapota, ám hamarosan kiderült, hogy súlyos fogyatékosságától eltekintve gyermekük életképes. Szülei mindent megtettek azért, hogy fiúk később teljesen önálló életre legyen képes.
Nick először szegregált intézménybe járt, majd ezt követően integrált iskolába. Itt iskolatársai sokat csúfolták, ennek hatására már nyolcéves korában depresszió gyötörte. Tízévesen pedig öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta belefojtani magát a fürdőkádba. Ám szerencsére, nem sikerült neki, az elkeseredett lépés végül a szülei iránt érzett szeretetből fakadóan csupán kísérlet maradt. A középiskolát követően számvitelt és pénzügyi tervezést tanult, és végzettséget is szerzett. A férfi elmondása szerint sokáig nem látta értelmét életének. Hosszú ideig kérte Istent, hogy nőjenek ki végtagjai, de mindhiába. Ez lehetetlen. Így rájött, inkább hálásnak kell lennie azért, amije van. A fordulópont akkor következett be életében, mikor édesanyja egy újságcikket mutatott neki, amely egy súlyosan fogyatékos férfiről készült. Ennek hatására megértette, hogy nincs egyedül a problémákkal, nemcsak neki jutott nehéz sors. 

Rengeteg kitartással megtanult két lábujja segítségével írni, gépelni, számítógépet használni, fésülködni, fogat mosni és borotválkozni. Ám nemcsak saját életét tette rendbe. 17 éves kora óta előadásokat tart az emberek számára. Motivációs beszédei a világ több pontjára is eljutottak.

Motivációs beszédek

„Lehetünk mérgesek azért, amink nincs, vagy hálásak azért, amink van.” – Nick egyik kijelentése, amelyet szinte minden előadásán elmond. Számos ember csak a problémáira koncentrál, ahelyett, hogy észrevenné a szép dolgokat maga körül. Pedig minden csak elhatározás kérdése, hiszen bármire képesek vagyunk, ha azt igazán akarjuk. Korábban Nick sem gondolkodott pozitívan, de döntött: boldog lesz. Nem tehet az ellen, hogy „csirkelába" van, csak elfogadni tudja, képes volt erre. Azóta sok mindent megtanult, így tudja végezni hétköznapi teendőit.

„Fogyatékosság. Nézz rám. Ma sincs kezem, nincs lábam. Mégis minden megváltozott. Reményt és boldogságot kerestem. Mivel ez adatott nekem, a valóság arra ösztönöz, hogy kihozzak belőle, amit csak lehet. „ –Ez is egy motivációs beszéd során hangzott el Nick szájából. Fogyatékos, fel akarta adni, de nem tette. A társadalom is csak azt sugallta számára, hogy nincs miért küzdenie: „Nick, nem vagy elég jó, inkább add fel, sosem lesz munkád. Sosem fogsz megnősülni, még a feleséged kezét sem tudod megfogni. Miféle apa leszel, ha fel sem tudod emelni a gyereked, mikor sír? Egyedül vagy… "A szavaknak erejük van, nem gondoltak ezek az emberek arra, hogy mit tesznek. Nem véletlen, hogy a 10 évesen próbálta vízbe fullasztani önmagát az akkor még kisgyerek Nick. Olyan gondolatok jártak a fejében, hogy nem akarja terhelni szüleit, nincsenek életcéljai. Aztán rádöbbent, ha tényleg öngyilkosságot követ el, akkor sokkal nagyobb terhet ró szüleire. „Sokkal nagyobb teher van, mint egy végtagok nélküli gyerek. Mi az? Egy végtagok nélküli gyerek, aki feladta.” Ez a gondolat mentette meg. Elképzelte, hogy a családja sír a sírja felett. Szülei rengetegszer elmondták neki, hogy úgy gyönyörű, ahogy van, nagyon szeretik és számukra ő a legkülönlegesebb gyermek. Tulajdonképpen szülei pozitív szavainak köszönheti, hogy ma ide jutott. Ennyit számít az, hogy el tudjuk fogadni azt, ha valaki más. Mindenki hasznos a társadalom számára. Szülei az ő életét mentették meg, ahogy ő is más emberek életét. „Minden egyes szív tesz valami olyasmit, ami nem csupán egy tennivaló, hanem olyasmi, amit élhetsz: Életet ad.”

Nick egy másik elgondolkodtató felvetése a pénzről szól. Megkérdezi a közönséget, hogy boldogok lennének-e, ha kapnának egymilliárd dollárt. Természetes, hogy ennek mindenki örülne. Ám mi történne, ha kiderülne aznap este, hogy édesanyjuk meghalt? … A világ összes pénzével sem lenne utána ugyanolyan semmi. A pénz nem gyógyítja a lelket.

Mindennek a kulcsa a szeretet. Az emberek keresik a szeretetet, ami kiteljesíti a lelket. Keresik azt, hogy elfogadják őket úgy, ahogy vannak. A feltétel nélküli szeretet, elfogadás. Mindenki ezt akarja.

Soha nem elégszünk meg azzal, amilyenek vagyunk. 

"Bárcsak magasabb/alacsonyabb/vékonyabb/szebb/okosabb/népszerűbb lehetnék.” Naponta vajon hányszor hány ember szájából hangzanak el ezek a szavak? A végtagok nélküli motivációs tréner ezeket a dolgokat is megemlíti előadásán.

Úgy vagyunk a legjobbak, ahogy Isten teremtett minket. Minden életnek célja van. Okkal vagyunk a Földön. Nemcsak másoknak kell elfogadni minket, hanem először nekünk saját magunkat.

Nick beszédei számomra nagyon sokat jelentenek. Megmutatják, hogy mindenből van kiút, mindig van remény, akármilyen nehéz is éppen az életünk. Csak rajtunk múlik az, hogy mit hozunk ki belőle. A döntés mindenki kezében ott van. 

Amióta szingli vagyok, az ismerőseim nagyrésze azzal van elfoglalva, hogy miért nincs 11 hónapja senkim, hiszen simán találhatnék. Nem azzal szeretnék ebben a bejegyzésben foglalkozni, hogy ennek az indokait tárgyalom vagy magyarázom. Viszont felvetett bennem egy kérdést, amelyen mostanában nagyon sokat gondolkodom: Vajon melyek a fontosabbak: a külső vagy belső tulajdonságok egy párkapcsolat szempontjából? Erre a kérdésre legtöbben - véleményem szerint, felszínesen - rávágják, hogy a belső, őket nem érdekli a külső. 

De mi van, ha azt mondom, egyformán fontosak? Érvelnék. 

Először is, eléggé klisé, amit most írni fogok, de így van. A jó külső megfog, de nem mindegy, mi van mögötte.

Ám számomra fontos az is, hogy egy olyan külsejű embert válasszak, akinek a megjelenése is vonz. Hiszen gondolj csak bele, elég csúnya hasonlat lesz, de te megvennél egy olyan lakást, ami nem tetszik? Jó, persze, tudom, kissé furcsa egy embert egy házhoz hasonlítani, de én úgy érzem, van benne valami. 

Viszont. Hiába van valakinek tökéletes külseje, lehet ő Ken barbie is, nem ájulok el tőle, ha mellette egy bunkóköcsögparaszt. Pontosan ide illik a nagyszerű Halott pénz idézet: "Mennyi szép lány, mennyi fiú, akit nem veszel észre, mert nem veszed észre, hogy a külső belső nélkül nem sok, smárolni lehet de, az nem csók. Szeresd azt, aki valamivel megfog, a szexben az ölelés a legjobb." Nagyon eltalálták a lényeget.

Úgy gondolom, hogy jó belső nélkül, minden veszve van. Persze, emberek vagyunk, mindenkinek lehetnek hibái, és senki sem tökéletes és nem is kell, nem is várom ezt. De alapvetően törekedni kell arra, hogy minél jobb emberré tudjunk válni. 

Beszélek itt összevissza, de tényleg nem tudom eldönteni, hogy melyiket helyezném előre. Írnám, hogy a belsőt, mert mégiscsak azon múlik sok minden, és arról "tehet" úgymond egy ember, de tudom, hogyha nincs meg a vonzalom, nem állok úgy a kapcsolathoz sem, és automatikusan barátzónába sorolom a srácot. Rákontrázzak most akkor az előző gondolatmenetemmel, miszerint belső nélkül meg a külső sem számít?

Nos, azt hiszem, inkább ezt a kis rövid eszmefutást lezárom azzal, hogy elmondom, pontosabban mi is számít nekem. 

Konkrét elvárásaim nincsenek a külsőt illetően, nem érdekel, hogy barna, kék vagy zöld szeme van-e, milyen a haja, de legyen igényes. Igenis törődjön magával, attól még, hogy férfi, igenis számít az, hogy ápolt-e vagy sem. Egyáltalán nem baj az, ha ad magára, sőt... jó, persze, természetesen ebben is meg kell találni a hangsúlyt.

Számomra a legfontosabb belső tulajdonságok, hogy legyen intelligens, őszinte. Ha kell, tudjak vele szórakozni, mintha kisgyerekek lennénk, de legyen meg benne a kellő komolyság is. Meg tudjam beszélni vele a dolgaimat, álljon mellettem akkor is, ha a legboldogabb vagyok, és akkor is, amikor a legszomorúbb. És persze szeressük egymást. 

Ti mit gondoltok, melyik tulajdonság a fontosabb? Számotokra melyek a legfontosabb külső, illetve belső jegyek?