Annak ellenére, hogy a tanév felét végigsírtam az exem miatt, mégis úgy érzem, nagyon jó volt az első évem az egyetemen. Illetve második, csak szakot váltottam, de lényegtelen. 

Ma találkoztam két barátnőmmel, akik csoporttársaim és a közelben laknak, így könnyen össze tudunk futni itthon is. Jó volt őket látni, már hiányoznak, pedig csak nemrég lett vége a tanévnek. Felidéztünk jó pár dolgot, úgy gondoltam, most megosztom veletek is. Bár nagy része bulis, de akad azért más is. 

• Első, ami ilyenkor eszembe jut az az, hogy egyetemi napokon táncoltam a színpadon a Katapult Dj-s sráccal, majd szelfiztem a csajszival, aki egy-két nap múlva facebookon átküldte a képeket. Mindenkit kértem, hogy jöjjön már fel velem a színpadra, nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy a biztonsági őr úgyis szól, de senki nem akart. Aztán végül úgy alakult, hogy a srác hívott fel, végig első sorban voltunk, biztos látta rajtam, mit akarok. Ja, és nem tudom, hogy mennyire tudjátok, szokásuk tortákat dobálni buli közben. Nos, hát miért is ne, engem találtak el. Ezután mentem fel táncolni. És ebben az egészben az a pláne, hogy már a harmadik, azaz utolsó bulis nap volt. Nem akartam sokáig lenni, hiszen mentem haza reggel a 6-os busszal. Végül az lett belőle, hogy 5 előtt visszamentünk a koliba, hajat mostam, zuhanyoztam és elindultam hazafele. Körülbelül aludtam itthon egy órát és mentünk családi rendezvényre. De nagyon megérte, imádtam. Biztos, hogy soha nem fogom ezt elfelejteni.
• A születésnapom szintén nagyon maradandó élmény. Barátnőim szervezték meg, és feladatokat találtak ki nekem és még egy lánynak, aki 3 nappal később született, mint én ugyanabban a kórházban. (Igen, ezt nagyon fontos volt megemlítenem, mert itt lakunk egymástól 25 km-re, majdnem egyszerre születtünk ugyanott, de nem ismertük egymást egészen eddig, és 150 km-re lévő egyetemen lettünk csoporttársak. Durva, nem?) Így hát, ennek köszönhetően neveztük el egymást Kórháztesónak.) Tehát, visszatérve a programokra, kitalálták, hogy szelfizzünk összevissza mindenkivel, random meséljünk el történeteket, amelyekhez írtak szavakat, mint például a musculus sternocleidomastoideus, amit anatómiából tanultunk még, ugróiskolázzunk, miközben nekem a Vukot kellett énekelnem, (mert kitaláltam, hogy RékaRóka vagyok, mert Réka a keresztnevem és vörös a hajam, idiótavagyoktudom) és most más nem is jut eszembe. De nagyon jó nap volt ez is. Nem mellesleg, itt is táncoltam egy asztalon az egyik szobában egy lánnyal. Úgy tűnik, nekem ez valami mániám. De ezekért a hülyeségekért szeretek élni, egyszer annyira jó lesz majd ezeket mesélni. Sőt, már most az. 
• És, hogy végre említsek egy olyat is, ami nem bulival indult, de mégis az is lett belőle, imádtam a közös tanulásokat is. Egyik legnehezebb ZH-nk előtt álltunk fejlődésneurológiából, amikor megbeszéltük, hogy jó lenne közösen is átnézni az anyagot. Összeültünk öten, valamikor délután 5 és 6 között nekiálltunk és 11-ig tanultunk. Nos, már készültünk utána aludni, hiszen másnap reggel mégiscsak írtunk, de valaki megkérdezte, nem megyünk-e le buliba, mert pont aznap volt. (Havonta egyet szervez az egyetem.) Nem sok győzködés kellett, lementünk, megbeszéltük, hogy max éjfélig leszünk ott és megyünk vissza. Végül is, fél egy lett belőle, de annyira fel voltam pörögve, hogy valamikor 2 körül aludtam el. Reggel 5-kor felkeltünk még egy csoporttársammal, hogy átnézzük az anyagot. De minden megérte, mert 4-est írtam, és a többieknek is jól sikerült. 

Most ez a három, ami így egyből eszembe jut, de rengeteg van még. Főként olyanok, amik csak számunkra fontosak, így hát most ennyit mesélnék. 

Úgy örülök, hogy ilyen barátokat találtam. Belegondolva, felesleges is volt bármi miatt is idegeskednem, sírnom. Hiszen ezekért a pillanatokért már megéri élni. Most tök boldognak érzem magam. 

Kíváncsi lennék, nektek milyen ezekhez hasonló sztorijaitok vannak, így várom a ti élménybeszámolóitokat is!