Gondolkodtam rajta, elmeséljem-e a tegnapi találkozásomat -most már azt hiszem, ideje lesz a nevén hívnom - Lacival. (Igen, ő srác, akivel harmadszorra találkoztam.) Nem szeretném, ha unalmassá válna, hogy mostanában csak róla írok, de végül is, az én blogom. És én szeretnék írni róla, mert boldoggá tesz. Attól félek, hogy túlságosan beleélem magam, mert semmi sem biztos, nagyon az elején járunk. De élvezem, hogy más jár a gondolataimban, és nem az exem. 

Apropó, exem. Nem hisztitek el, a randi előtti este felhívott. Gondolom, buliban volt, mert hangosan szólt a zene. Felvettem, beleszólt, de sok mindent nem értettem, csak annyit, hogy a keresztnevemet mondja. Aztán kinyomtam. Mivel ő facebookon le van tiltva, haverjáéból írt rám, hogy jó, hogy beleszóltam, de szerencsére, elvették tőle. Elegem van belőle, végleg betelt a pohár a játszmáival. Megint nem telt el teljesen két hónap anélkül, hogy kibírta volna, hogy ne keressen. Egyébként ez volt az eddigi leghosszabb idő. Elég volt az elmúlt egy évből, ott lettem volna neki, ő ellökött, annak ellenére, hogy mindig ő keresett fel. Aztán persze, pár hét múlva meg hallgattam, hogy lépjek túl, ő nem érez irántam úgy. Aha, persze. Ilyet többet nem játsszunk, határozottan állítom, hogy továbbléptem. Hiába az én hibáim miattam mentünk szét, bőven visszakaptam a szenvedést. Erről ennyit. 

Lacival tegnap elmentünk a Balatonra, van ott egy nyaralójuk. Először lepakoltuk a cuccainkat, majd kimentünk a partra. Reggel még nem volt annyira rossz idő, de később nagyon elkezdett fújni a szél. Akkora hullámok voltak, hogy én ilyenben még soha nem fürödtem. Már értem, hogy lehet megfulladni a térdig sem érő vízben. Egyébként élvezetes volt, csak nagyon fáztunk. Sok időt nem is töltöttünk lent. Visszamentünk a nyaralóba grillezni, madj miután ettünk, megmasszírozott. Fogadtunk még napokkal ezelőtt valamiben, és ez volt a nyereményem. Fhu, hát megérte, senkitől nem kaptam ilyen masszázst még. Egymás mellett feküdtünk utána az ágyon és csak beszélgettünk, majd egyre közelebb volt az arcunk egymáshoz és megcsókolt. Most először. Utána összebújva horror filmet néztünk. Én nem tartom magamat félősnek, de esküszöm pár jelenetnél megijedtem. A The Autopsy of Jane Doe-t, magyarul a Boncolás című filmet néztük. A legrosszabb az volt az egészben, hogy kint nagyon fújt a szél és folyamatosan valami hangok jöttek. Egyszer olyan volt, mintha kopogott volna valaki, de nem én voltam az egyetlen, aki úgy hallotta. Fel is keltünk és bezártuk a bejárati ajtót. (:'D) Aztán film után picit pihentünk még, átölelve egymást feküdtünk és beszélgettünk még nagyon sok mindenről, aztán jöttünk haza. 

A bejegyzés pedig azért kapta ezt a címet, mert tegnap egy olyan felső volt rajtam, amire ez volt írva. Zenét hallgattunk, és arra ugrottam fel, hogy úristen, ez egy Ed Sheeran szám dalszövege, nem is tudtam. Laci pedig felkapcsolta a kis villanyt az ágy mellett, azt mondja, hogy talán nem is "under the light of thousand stars", de remélem, a csók ilyen fény mellett is megteszi. Nevettünk rajta, tök édes volt. 

Olyan jó érzés, már most várom, hogy újra lássam. Sokféle érzés kavarog bennem. Szeretném, ha ez az egész jól alakulna, de kicsit félek is. Félek, hogy túl korán beleélem magam abba, ami lehet, hogy nem is lesz. Tudom, hogy nem szabad így hozzáállni, de olyan sokszor fájt már, nem akarom újra átélni azt. 

Leparkolt a házunk előtt, kiszállt, már készültem beszállni az autójába, hogy elinduljunk, de szólt, hogy várjak, lesz még egy utam befele, erre egy előhúzott a háta mögül egy szál vörös rózsát. Meghatódtam, vagy nem is tudom, mi a megfelelő szó erre, de nagyon boldoggá tett. 

Igen, arról a srácról beszélek, akiről már meséltem, hogy randiztunk egyszer. 

Tegnap újra találkoztunk.

Eljött értem autóval, ahogy már említettem, de nem "csak" egy virágot kaptam tőle, úgy viselkedett velem, mint egy hercegnővel. Még a kocsi ajtaját is ki akarta nyitni nekem, csak én előbb odaértem, így ez nem jött össze, de a szándék, hogy ilyen megfordult a fejében, olyan jólesett. Tényleg olyan volt, mintha egy modern Disney-film főszereplője lennék, ő meg lenne a herceg. 

Miután elindultunk, Szombathely fele tartottunk, nem messze onnan van egy kalandpark, ott voltunk. Hatalmas nagy élmény volt. Végigmentünk a fekete kötélpályán is, ami a legnehezebb volt, közben persze akadtak nehézségek, illetve volt, hogy úgy gondoltam, hogy úristen, miket meg nem teszek én, de olyan jó elmondani, hogy megcsináltuk, sikerült. Ezután kipróbáltuk az Indián 7 próbát, íjászkodtunk, gokartoztunk, és felmentünk valami hintára. Na, az volt a legdurvább. Fel kellett menni egy létrán, hat méter magasan voltunk, ráültünk egy hintára, majd kihúzták alólunk azt, ami még tartott. Nagyon hirtelen ért a meglepetés, ahogy elindultunk a hintával a levegőben, elkezdtem remegni, de közben mégis fantasztikus volt az érzés. Készítettünk egymásról videókat, visszanézve nagyon félelmetes, és durva belegondolni abba, hogy mi ezt tényleg kipróbáltuk. Sokat nevettünk, féltünk, izgultunk, de ezekért az élményekért megérte. 

Ami még rátette a pluszt, hogy végig magáztuk egymást. Találkozónk előtt este írt valamit, ahol nem tegezett, én meg rávágtam, hogy mi lenne, ha innentől kezdve magáznánk egymást, vagy legalábbis próbáljuk ki. Belement az ötletembe, körülbelül annyi esze van, mint nekem. (:'D) A végére egész jól belejöttünk, tényleg így szóltunk egymáshoz, de még a hangszínünk is más volt, mint normál esetben. Kíváncsi vagyok azért, hogy a környezetünk mennyire nézett hülyének minket, hogy két huszonéves magázza egymást. 

Miután végigmentünk a pályákon, levezetésként felültünk a kisvasútra, ahol tényleg még jobban fokozódott az, hogy ne úgy érezzem magam, mintha nem is a valóságban lennék. Elképzeltem, hogy a kisvasút egy hintó. Azt is megbeszéltük, hogy már csak az aláfestő zene hiányzik, és az, hogy valaki virágokat szórjon. Ja, és ha nem lenne ez elég, még letépett nekem közben egy virágot is. Ki volt írva, hogy tilos kihajolni, de ő csak azért is hősködött, bár szerintem ezt inkább kisgyerekeknek írták, mert nem mondanám, hogy veszélyes lett volna.

Hazafele megálltunk még fagyizni, és megbeszéltük, hogy be kéne fejezni a magázódást, mert annyira hozzá fogunk szokni, hogy nem tudunk leállni. De már most nehéz volt. Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyire megszoktuk. Mesélte, hogy mikor ment még haza autóval, beszélt hozzám magában, de nem tegezett. Aztán párszor el is rontottuk még utána is, tényleg teljesen véletlenül. Azért vicces. 

Nagyon nyálas ez az egész, ugye? ... Hmm, de annyira jó, annyira szükségem van már erre. Nem szeretethiányom van, hanem tényleg elhittem már, hogy soha többé nem fog érdekelni már egy fiú sem, de ő most megváltoztatott bennem valamit. Megkedveltem... nagyon is.

Ismét egy személyesebb hangvételű poszttal szeretnék érkezni, jelenleg nem történt velem semmi olyan, amiről sztorizni tudnék, viszont van egy téma, amiről úgy gondolom, hogy szeretnék mesélni. Azért, mert olyan dolog, ami már évek óta jelen van az életemben, és soha nem is fog elmúlni már. Úgy is érzem, hogy annak ellenére, hogy nem pozitív dolog, hozzám tartozik. Bár nem nagyon hangozatom, egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember tud róla a családomon kívül, mégis most szeretném itt megosztani. 

Az egész történet körülbelül 8 évvel ezelőtt kezdődött, mikor még általános iskolás voltam, 6. osztályos. Úgy indult a reggelem, mint egy teljesen átlagos napon, felkeltem és elindultam az iskolába, valószínűleg már akkor várva azt, hogy vége legyen és hazajöhessek. Még most is tisztán emlékszem arra, hogy a magyarórát egy másik teremben töltöttük, ahol volt valami nagy szekrénynek kinéző gép, ahonnan üzemeletették az iskola összes számítógépét. Fogalmam sincs, mi a neve, de nem is nagyon számít. Tudom, hogy borzalmasan zúgott és zavart. Alig vártam, hogy leteljen a 45 perc és eljöjjünk onnan, mert nem bírtam elviselni a hangját. Akkor még azt hittem, hogy pár perc múlva el fog múlni a borzasztó sípolás a fülemben. Nem tudom pontosan, hogy utána milyen sorrendben következtek az óráim, de még az angol volt jelentős. Emlékszem, hogy lefeküdtem a padra, mert nagyon elkezdtem szédülni és be volt dugulva a jobb fülem. Négyesével ültünk csoportokban, pont mi ültünk legelöl, a tanár előtt. Azon az órán osztotta ki éppen a dolgozatokat, mondta, hogy hányas lett, de nem hallottam meg. Megkérdezte, hogy mutassa-e. Fura volt. Ezután egyre rosszabbul éreztem magam, soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, pedig se előtte, se azóta nem volt ilyen. El kellett mennem megkeresni az osztályfőnökömet, hogy engedjen haza. A következő kép, ami erősen a fejemben van, hogy megyek fel az emeletre utána, mert a tesóm is ugyanoda járt és neki is szólni akartam, hogy mi történt. Olyan szédülést, mint akkor, ahogy sétáltam fel, soha nem éreztem. Nem tudom, mi volt akkor velem, vagy egyáltalán, hogy sikerült feljutnom. Olyan volt, mint amikor egy filmben a főhős annyira el van foglalva a gondolataival, hogy a külvilágot kizárja, és senkit és semmit nem vesz észre. Nem tudom, kik jöttek el mellettem, körülöttem csak homályos alakokat láttam. Felidézve ezt, így elég félelmetesen hangzik. A hazautamra egyáltalán nem emlékszem, szerencsére nem laktunk messze a sulitól. Mikor bejöttem a szobámba, azonnal ledőltem az ágyamra és szerintem egyből el is aludtam. Szédültem és be volt dugulva a fülem. Amikor anya hazaért, felébredtem, szerencsére a szédülés elmúlt, de a hallásom nagyon furcsa volt. Levitt a háziorvoshoz, aki felírt valami fülcseppet, de semmi nem használt. Talán 2-3 napig adtunk esélyt az egésznek, de nem lett semmivel sem jobb, elmentünk magánorvoshoz. Innentől kezdve már összefolynak az események az emlékeimben. Renegeteg kivizsgálásra elküldött. Voltam vérvételen, neurológián, MR-en, hallásvizsgálaton, agyhullám vizsgálaton, sőt, még a torkomról is vettek valami kenetet, kimosták a fülemet, de nem derült ki SEMMI. Minden eredményem negatív lett, egyedül annyit sikerült megállapítaniuk, hogy a jobb fülemmel nem hallom a nagyon magas hangokat. Apa bent ült mellettem a vizsgálaton, ő hallotta, én nem. Úgy, hogy a fejhallgató az én fejemen volt. Még az okat sem tudják megmondani. Állítólag annak a gépnek semmi köze nem volt hozzá, pusztán véletlen, hogy akkor kezdődött, de én akármikor abban a teremben jártam, attól féltem, hogy romlani fog a helyzet. Mondtak olyat is, hogy nem megfelelően lett kezelve valami betegség és ráhúzódott. De ki tudja, konkrétan senki sem adott rá választ. 

Így nyolc év elteltével nem romlott, de nem is javult a helyzet. A fülemben folyamatosan hallok valami hangot. Nem tudnám pontosan elmondani milyet, körülírni is nehéz. Valamikor sípol, van, hogy zúg, de legtöbbször talán sistergést hallok. Eleinte természetesen zavart, de ma már nagyon fel sem tűnik. Megszoktam. Csak addig hallom tudatosan, amíg odafigyelek rá. Persze mindennap van ilyen, főként elalvás előtt. De ez van, muszáj vele élnem, mert az egészségügy nem tud vele kezdeni. 

Nem gondoltam volna, hogy el fogom mesélni a blogon is, hogy randiztam egy sráccal tegnap, mert először nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Főleg azok után, hogy az előző bejegyzésemben még az exem miatt panaszkodtam.

Szóvaal... van egy srác. Kicsit kevesebb, mint egy éve ismerem látásból, egy egyetemre járunk és annyira nem is lakik messze tőlünk. Élőben nem igazán beszéltem vele, de körülbelül nyár elején rám írt facebookon. Úgy voltam vele, hogy plusz egy ember, akit le kell rázni. (:"D)  Aztán végül is, annyiszor elmondta, hogy szeretne velem találkozni, hogy belementem. Gondoltam magamban, hogy 1-2 órába nem halok bele, ráadásul úgysem volt semmi programom. 

Pár héttel ezelőtt, csinált nekem WORD-ben egy VIP mozibelépőt, amit a vezetéknevével ellátott szórakoztatóipari cég nevével írt alá. Tetszett, nagyon kreatív volt. Aztán végül is,  akkor nem találkoztunk, mert mindig vagy neki, vagy nekem közbe jött valami, de annyira nem is akartam megerőltetni magam, hogy időpontot találjak. Majd telt az idő, közben is szinte mindennap beszéltünk valamennyit. Igazából egyre szimpatikusabb lett, nagyon sok közös témánk volt. Felhozta újra, hogy együnk meg valahol, valamit. Jó, okés, legyen. 

Tegnap este 6 órakor találkoztunk, ő már várt rám a buszmegállóban, mikor leszálltam a buszomról. Autóval jött, beszálltunk és elindultunk a Balaton felé. Meglepődtem, hiszen azt hittem, ott a városban fogunk kajálni valahol. Körülbelül egy fél órát, maximum háromnegyed órát utaztunk még, mire odaértünk egy étterembe.  Ő már előre foglalt egy asztalt. Valami diós bundában készült csirkemellet ettem, salátával és ezersziget öntettel, vagy mit, de nagyon finom volt, és annyira hatalmas adagot adtak, hogy meg sem bírtam enni mindet. Így is elfogyott két és fél szelet hús és még maradt bőven. Ezután azt hittem, jövünk haza, de mégsem, de valahol belül örültem is neki, mert jól éreztem magam és semmi kedvem nem lett volna otthagyni. Elmentünk a balatonboglári gömbkilátóhoz. Nagyon szép volt este sötétben a táj, ott töltöttünk kb. fél órát, majd kérdezte, hogy esetleg van-e még kedvem sétálni a Balaton parton. Volt. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy nagyon felkeltette a figyelmemet. A végén már olyan témáknál kötöttünk ki, mint a halálközeli élmények, szellemek, pszichiátria, furcsa álmok, és még nem is tudom, hogy mi, de egyáltalán nem átlagos dolgok. Meg is beszéltük utána, hogy ezek aztán tényleg első talis témák. De olyan természetes volt az egész. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy éjjel fél 1-kor értem haza. 

Ezután este még annyira aranyos volt, mikor hazaért, írt, hogy reméli, jól éreztem magam, mert ő nagyszerűen. 

Ő az első olyan fiú talán az exem óta, akivel a legtöbb közös van bennünk, és ennyire jól elbeszélgettünk. Nem akarom azt mondani, hogy el tudnám képzelni, hogy esetleg idővel kialakulhat valami, de talán egy picit ez van bennem. Bár nem akarom elkiabálni, nem akarok előre tervezni. Lesz, ami lesz. 

Visszatérve arra, hogy éjszaka értem haza, anyával nagyon összevesztem. Mikor elindultam itthonról, annyit mondtam neki, hogy majd jövök, nem kell aggódnia. Tesómnak meg is írtam, mikor már tudtam, hogy nem fogok időben hazaérni. Ahogy beléptem az ajtón, jött a szidás, hogy gondolkodjak el magamon, mit képzelek én, hogy ilyenkor jövök haza. Anya azt mondta, az a szerencsém, hogy éjszaka van, azért nem folytatja a hegyi beszédet. Tény, hogy konkrétan nem mondtam nekik semmit, de felesleges lett volna, mert akkor 100%, hogy a tegnapi napot itthon töltöttem volna. 20 évesen pedig ne akarjon ennyire korlátozni. Nem tilthatja azt meg, hogy elmenjek valakivel randizni. Pedig próbálkozik.

Ez már azóta így van, mikor az első barátommal összejöttem. 16 éves voltam, de el akart tőle tiltani. Pedig nem csináltam semmi rosszat. Sőt, a sráccal pár utcányira lakunk egymástól, de azt nem engedte meg, hogy lemenjek vele esetleg a parkba vagy valahova SÉTÁLNI ÉS BESZÉLGETNI. Pedig abban az időben tényleg nagyon jó kislány voltam, nem jártam bulizni, egyetlenegy kortyot sem ittam, és a tanulmányi eredményeim is jók voltak.

Azóta annyi változott, hogy igen, elég sokat bulizom, de könyörgöm, most vagyok fiatal, igenis szükségem van rá.  Élni akarok, nem pedig a szobámban ülni és besavanyodni. De basszus, emellett egyetemre járok, és tudja, hogy tanulok normálisan, mindenből jó jegyet szereztem az elmúlt tanévben is. Egyik legnagyobb célom az életben, hogy sikeres gyógypedagógus legyek, és úgy gondolom, teszek is érte. Szóval erre sem foghatja. 

19 éves voltam, mikor 7-8 hónap után haza akartam hozni úgy az exemet, hogy itt aludhasson. Mondanom sem kell, mekkora vita lett belőle. Anya közölte, hogy ő nem akarja megismerni, nem érdekli, ide senki nem jön. Aztán végül megbékélt a helyzettel és jöhetett. Ezek után elég jóban is lettek, de most már nem ezen van a lényeg. 

Bízhatna bennem, tudhatná, hogy nem vagyok hülye, nem csinálok olyat, amit nem akarok, vagy megbánok. Annyiszor próbáltam vele megbeszélni ezt az egészet, de lehetetlenség. Még csak esélyt sem adott soha. Nem értem egyszerűen, miért jó neki ez a tiltás. Legszívesebben külön élnék egy lakásban, ahol nem mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem. De addig, amíg tanulok, nincs erre lehetőségem. Annyira szívesen elmesélnék neki mindent, sosem hazudnék neki, ha nem lenne muszáj, de az, mert csak fejmosást kapok, vagy eltiltást.  Erre pedig legkevésbé sincs szükségem. 20 évesen vagyok annyira érett, hogy el tudjam dönteni, mi a jó nekem, vagy mi nem. 

Azt hiszem, most értem el arra a szintre, hogy beletörődök abba, hogy soha nem fogom tudni megváltoztatni ezt a nézőpontját. Inkább maradnak a hazugságok, és gondoljon, amit akar. ...

Meséltem már az exemről... mostanában akaratlanul megint nagyon sokat jár az eszemben, és nem elég, hogy nappal rá gondolok, még éjszakánként is egyre többet álmodok vele. Hiába, lassan egy éve nem vagyunk együtt, még most is gyakran érzem a hiányát. 

Több, mint egy hónapja nem beszéltem vele, ebből a szempontból erősnek érzem magam, mert tudom, hogy nem is fogom keresni. Nem lehet, világosan megmondta, hogy nem tudja megadni azt, amit én szeretnék. Képtelen egy kapcsolatra. Pedig tudom, hogy ő is gondol még mindig rám. Legjobb haverja rám írt a napokban, hogy mióta beszélek megint Bencével, mert mostanában állandóan rólam beszél, és állítólag olyat is mondott, hogy néha még a kis vitáink is hiányoznak neki. ... 

Folyamatosan olyan érzésem van, mintha még a mai napig is azt várnám, hogy keressen és megbánja, hogy szakítottunk. Folyamatosan várok Rá. Tudattalanul is. Nem vallom be magamnak sem, de legbelül ezt érzem. Észrevettem magamon, hogyha történik velem valami, egyből az jut eszembe, hogy szeretném neki elmesélni, de most nem lehet. És a MOST-on van a lényeg, miért hiszem azt, hogy valaha még elmondhatom neki? 

Jól érzem magam a bőrömben, folyamatosan elfoglalom magam, de várok. És ez szörnyű érzés, csak most döbbentem rá. A legrosszabb. Tudom, hogy nincs és valószínűleg nem is lesz már, de nem tudom elfogadni, vagy nem is tudom megfogalmazni, mit érzek. Annyira az van bennem, hogy mi még együtt leszünk. Csak nem tudom, miért. Bár, lehet azért, mert 10 hónapon keresztül nem hagytuk egymást békén szakítás után sem... 

Összevissza írok, azt sem tudom, hogy van-e bármiféle értelme annak, amit most leírtam, de pontosan ez a zavar van a fejemben is, de még a szívem se tudja, mit érez. 

Vele akarok lenni, azt akarom, hogy keressen, de ha megtenné, akkor meg pontosan tudom, hogy elküldeném és megmondanám, hogy ne szórakazzon már velem, mert nem akarom újra ugyanonnan kezdeni. 

Nyitok mások fele, randiztam már pár sráccal, akik külsőleg és belsőleg is teljesen rendben voltak, sőt, helyesek, kedvesek, viccesek, aranyosak, intelligensek... esküszöm, minden rendben volt velük, de képtelen lennék bárkibe is beleszeretni. 

Emlékszem, mikor még szakításunk után sokkal később még lezajlott köztünk ez a párbeszéd:
Én: Lenne Réka a gyereked neve? (az én keresztnevem is ez)
Ő: Persze, tetszik.
Én: És, ha zavarná a barátnődet, hogy az exedet is így hívják? És én jutnék róla eszedbe? 
Ő: Miért, nem te lennél a pici anyukája?
...  Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja ezt, ha nem akar tőlem semmit, csak azt mondta, hogy azért, mert nem tudhatjuk, mi lesz évek múlva és ő el tudná képzelni, hogy én vagyok a gyerekei anyja.

... Semmi értelme ennek.

Azt mondják, az idő megoldja. De vajon tényleg elmúlik ez valaha? És hogyan? Én már nem hiszek ebben. 

Jól vagyok úgy alapból, de valami, vagy inkább valaki hiányzik az életemből. Még pedig Ő. És pontosan ő, nem pedig egy új, másik kapcsolat. 20 éves vagyok, lehet, hogy totál hülye, de félek attól, hogy soha nem fogom tudni őt végleg elengedni és mindig várni fogok rá mélyen. 

Sok mindent érte teszek, pedig ez így nem helyes. Sokszor, ha felteszek egy képet például, csak azt akarom, hogy lássa, hogy milyen jól vagyok, vagy ilyenek... és ahh, szar ez. Mindegy is. Dehogy az. De nem tudom, mit kezdjek vele.  

Sajnálom, ha értelmetlen bejegyzéssel elraboltam most bárki idejét is, de nekem most ezt le kellett írnom. Csak az a nagy helyzet, hogy nem könnyebbültem meg igazán. Annyira zavarodottnak érzem most magam, hogy össze sem tudom szedni a gondolataimat, ezért le sem tudom írni rendesen. Kb. fogalmam sincs, hogy miről is írtam, már azt sem tudom, mivel kezdtem.