Tegnap délután fél négykor felszálltam a buszra, bementem a városba és találkoztam két barátnőmmel, Ritával és Bogival. Elmentünk először bevásárolni, vettünk grillkolbászt, kólát és vodkát. A Sparban összefutottam egy ismerősömmel, egy férfivel, akivel egyszer régebben buliztam együtt, mert legjobb barátnőm barátjának a nővérének a munkatársa. Jó, ez így elég bonyolult. Lényeg a lényeg, 40 éves a férfi, bár minimum 5-8 évet letagadhatna. Nagyot köszönt, majd kicsivel később rám írt facebookon, hogy mi újság velem, meglepődött, hogy látott, mert már nagyon régen találkoztunk. Áh, mondom milyen jó fej, aztán megkérdezte, hogy lenne-e esélye nálam. Kikerekedtek a szemeim, bár remélem, csak poénkodott. Végül is, csak 20 év van köztünk, meg hát akkor is naaa.  Mindegy is, utána nem nagyon válaszoltam neki, csak smileyval, aztán nem írt. 

Vásárlás után elmentünk Ritáékhoz, náluk grilleztünk. Tesója már külön él, de ők nem voltak tegnap otthon, ezért tartott egy olyan kis házibuli félét. Bár nem annyira mondanám bulinak, inkább fogalmazzunk úgy, tartottunk egy lightos-csajos-beszélgetős-sütögetős-vodkalimonádés estét. Grilleztünk kolbászt és szalonnát, nagyon finomak voltak. Kicsivel később Rita áthívta még egy barátnőjét és kettő tesóját, aztán csocsóztunk és unoztunk még este. Éjfél-fél egy között már el is mentünk aludni. Illetve, én csak szerettem volna szépeket álmodni, sőt, bármit is álmodni. 

Még mielőtt lefeküdtünk volna, elkezdtünk beszélgetni arról, hogy a falu közelében gyakran vannak betörések, Rita tesójáék sem örültek volna, ha üresen marad a ház. Hát, mit ne mondjak, ezek a szavak eléggé beleivódhattak a tudatomba, mert egészen reggel fél 5-ig egy percet se aludtam. Tiszta bolond vagyok, de végig ezen járt az agyam. Mikor végre úgy éreztem, hogy elalszom, arra ültem fel, hogy hangokat hallok. Nem vagyok skizofrén. Mintha valaki az ajtót ütötte volna. Gyors előkaptam a telefonomat, bekapcsoltam a zseblámpát, hogy lássa a "betörő" a fényt és menjen el. Aztán, mikor már világossá vált, hogy nincs ott senki, megnyugodtam, és olyan hajnali fél 5 tájákában sikerült álomra hajtanom a fejem, úgy körülbelül 8-ig. De érdekes, simán felkeltem. 

Reggel meséltem a lányoknak, hogy mi volt, kicsit nevettek csak ki. Rita mondta, hogy biztos a tehenek voltak, mert éjjel szokták rúgni a vasajtót, és valahol a ház mögött vannak, és pont abban a szobában hallani mindent, ahol én aludtam. (És igen, tartanak bocikat.)

Most már visszagondolva kinevetem saját magamat, vicc, hogy éjjelente milyen kreatív tudok lenni, meg mások szerint ez tök cuki kis történet. Ahaaa, én is pont ezt mondom, olyan kis """cuki""" éjszaka volt. 

Sűrű programjaim voltak az elmúlt pár nap alatt. Bár, imádom, ha pörög az élet, és nem csak itthon ülök. Még próbálom teljes mértékben kiélvezni ezt a kis szabadságot, hiszen (nagyon remélem!) hamarosan kapok végre nyári munkát. Akkor meg már úgyis kevesebb időm lesz mindenre. 

Szerdán meglátogattam legjobb barátnőmet, akinek nemrég született pici babája, még nincs egészen két hónapos. Talán soha nem is fogtam még ennyire kicsi babát. Cumisüvegből meg is etethettem, illetve én toltam babakocsiban is. Jó érzés volt, nagyon édes kisfiú. 

Csütörtökön találkoztam egy fiú barátommal, illetve az egyetlen fiú barátommal. Bár, nem hiszek az ellenkező neműek barátságában túlzottan, a mi kapcsoltunk sem egészen úgy kezdődött, de mára már tényleg mondhatom, hogy barátok vagyunk.
Még októberben ismertem meg őt. Én és a barátnőim már indultunk haza buliból, vártunk a szórakozóhely előtt, mikor Ő kifutott utánam, hogy megkérdezze, mi a nevem, és hogy beszélhetünk-e még. Rettentő aranyos gesztus volt ez tőle, és nagyon jól is esett. Azóta mindennap beszélünk. Elég színes volt a kapcsolatunk, ő belém szeretett, de nem tudtam viszonozni (sokban közrejátszott az exem). Aztán végül lényeg, hogy tisztáztunk mindent, így már hosszabb idő óta, ő az egyik legjobb barátom. Mindent meg tudok vele beszélni, mindig az elsők között van, akinek elmondom, ha történik velem valami, és ez fordítva is így van. Bármiről is legyen szó, akár részemről fiúkról, akár részéről lányokról. Remélem, őt sohasem fogom elveszíteni.
Visszatérve, csütörtökön este elmentünk egy kávézóba beszélgetni, egy abszint és egy limonádé társaságában. Még hónapokkal ezelőtt szóba jött valahogy, hogy soha nem ittam még ilyen alkoholt, de annyiszor hallottam róla, hogy kíváncsi lettem. Megígérte, hogy akkor majd egyszer kipróbáljuk együtt. Hát, mit ne mondjak, bőven elég volt ezt egyszer megkóstolni, annyira borzasztó íze volt. Azért szerencsére az este nem volt ilyen keserű, jól éreztem magam. 

Egyik barátnőmnek tegnap volt a születésnapja. Mindenkiét megünnepeltük a koliban, de mivel ő nyári, így az övét nyilván nem tudtuk ott. De a lányokkal megbeszéltük hárman, hogy felmegyünk hozzá Pestre, mivel ott lakik és meglepjük. Ő semmit nem tudott róla, nővérével összebeszéltünk, ő segített a szervezésben és ő hozta a megbeszélt helyszínre. Zita egyáltalán nem számított ránk, meglepődött és nagyon aranyos volt.  

8 órát utaztam tegnap oda-vissza, de megérte. Először elvittük sütizni, majd elmentünk a Deák térre. Feladatokat találtunk ki neki, illetve egyet, mert sokáig tartott, és nem lett volna már több időnk a buszig. 20 darab telefonszámot kellett gyűjtenie fiatal srácoktól, amit alkoholos filccel a kezére vagy lábára írhattak a fiúk. Követtük végig és csináltunk ezer képet, nagyon viccesek lettek. Mindenki nagyon jó fej volt. Odamentünk 4 rendőrhöz is, illetve egy fotós sráchoz is teljesen véletlenül. Ő készített rólunk egy képet, amit majd felrak a facebook oldalára is, aminek az a neve, hogy "Városiember". Mindenki azt hitte, hogy leánybúcsút tartunk amúgy, pedig ezt most még csak egy születésnap volt. 

A telefonszámok gyűjtése elején Ritával még csak egy padon ültünk, onnan akartuk szemlélni az egészet, (de ez kb. csak tíz percig tartott, mert úgy eltűntek a lányok, hogy utánuk mentünk) miközben először két külföldi srác hívott meg minket egy italra, de nemet mondtunk. Majd pedig még ketten jöttek oda megkérdezni, hogy nem tudjuk-e hol van strand. Szóval, itt aztán igazán közvetlen emberek vannak, jól lehet ismerkedni. 

Hazafele a buszon is történt egy szórakoztató eset. Leghátul ültünk barátnőmmel, egyszer csak egy férfi odajött, azt mondja: Csajok, nem tudjátok véletlenül hol van a leszállásjelző?! Le akarok szállni. Az autópálya kellős közepén voltunk éppen. Majd pedig szinte végigment az egész buszon, hogy keresse a kis gombot, hogy megnyomja és leszálljon. Sőt, még a buszsofőrhöz is odament, bár nem hallottuk, hogy mit mondott neki. Utána még kicsit poénkodott, meg a busz közepén elkezdett táncolni. Még egyszer visszajött hátra és azt mondta, ha leszáll, tapsoljuk meg, aztán leült a helyére. Egyébként nem tűnt ittasnak, vagyis hát, én már nem tudom, bár elég jókedvűnek tűnt, csak nevetgélt. 

Ahh, ez a tegnapi nap... elég jó volt. :D 

Talán ez a blogbejegyzés most túl személyes lesz, de muszáj kiírnom magamból, mert megőrjítenek a gondolataim. 

Kezdem a legelején.

16 éves koromban szerettem először bele valakibe. Hosszú ideig csak barátok voltunk, majd szépen lassan kialakult köztünk egy közelebbi kapcsolat. Ő szerelmet vallott, én visszautasítottam, de nem adta fel, és egy hónap múlva azon kaptam magam, hogy többet gondolok a srácra, mint úgy általában másokra. Összejöttünk. Azt hiszem, ez volt a legnyugodtabb kapcsolatom, nem voltak nagy veszekedések, csak a vége fele. Visszagondolva, csúnya dolog ezt leírni, de szerintem a srác szerelmesebb volt, mint én. Persze szerettem, csak nem azzal a mindent elsöprő szerelemmel. Több, mint egy évet együtt voltunk, bár a vége elég csúnyára sikeredett, egyáltalán nem békésen váltunk el. Megismerte egyik barátnőmet, és egy-két nap ismertség után, nagyon elkezdett hozzá ragaszkodni, azt mondta, csak barátilag, de nekem nagyon nem tetszett. Rettenetesen féltékeny lettem, kifordultam önmagamból, szidtam mindkettőt. Az akkori barátomat megkértem, hogy válasszon. Tulajdonképpen, visszagondolva elég egyértelmű volt, hogy nem engem akar, de hisztiztem, egy-két hónapig ment a huzavona köztünk, majd ő szakított velem. Ők később aztán össze is jöttek a lánnyal. A barátnőmmel megpróbáltam kibékülni, mert azt hiszem, az volt a legrosszabb az egészben, hogy őt is elveszítettem, de ő nem akart, így hát azóta nem beszéltünk. Persze, nem hibáztatom őt sem, nem haragszom senkire.

Két hónappal a 18. születésnapom előtt jöttem össze a második barátommal. Évfolyamtársak voltunk, már előtte látásból ismertük egymást. Egy nap elhívott randizni, elmentünk, majd a 3. alkalom után össze is jöttünk. A fellegekben jártam, itt volt meg azt hiszem, az a bizonyos rózsaszín köd. Két lábbal a felhők felett jártam. Még most is pontosan emlékszem, amikor sétáltam haza az első csókunk után. Létezik olyan, hogy részegnek érzed magad a boldogságtól? Mert azt hiszem, én pontosan úgy éreztem magam, mint aki be van csiccsentve. Aztán telt-múlt az idő, én azt hittem, minden rendben van köztünk. Elérkezett a szerenádok ideje, kevesebb időnk volt egy hétig egymásra, ami Bálintot elbizonytalanította. Le is ültünk beszélgetni kettőnkről, én biztos voltam abban, hogy mit akarok, ő annyira nem. Aznap este is még mentünk szerenádozni, és ők is. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, ő hívott. Sírt, fogalmam se volt, mi a baj, egyszer csak kimondta, hogy megcsalt, csókolózott egyik osztálytársával. ... Nem tudtam megszólalni, csak zokogtam. Másnap az iskolában találkoztunk és beszéltünk, sírtam, de nyugodt voltam viszonylag. Azt mondta, csak azért csinálta, mert feszegetni akarta a korlátokat, meg ilyenek. Nem is tudom már. Ő volt a világon a leggyerekesebb srác, akit ismertem. Akkor szakítottunk, de annyira szerelmes voltam, hogy nem sokkal később újra adtam neki egy esély. Összejöttünk egy kis időre, de csak felszínesen tudtam neki megbocsátani. Folyamatosan a fejéhez vágtam a történteket, aztán újra kidobott, mert elege volt ebből. Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy elmúlt a szerelem, folyamatosan keresett, ha nem engem, akkor legjobb barátnőmnek vagy tesómnak írt, hogy mi a helyzet velem. Aztán szakításunk után nem sokkal később kiderült, hogy szerelmet vallott annak a lánynak, aki előttem tetszett neki. El sem tudom mondani, milyen érzés volt. Nem értettem, nem tudtam, mit rontottam el ennyire, hiszen érte tényleg mindent megtettem. A történtek ellenére, még mindig nem tudtam haragudni rá. Jóban maradtunk és elég gyakran beszéltünk. De tovább tudtam lépni. 

Már teljesen elhittem, hogy engem senki sem tud szeretni, ekkor jött Bence. Tipikusan az a srác, akiről a tündérmesék is szólnak, aki megmutatja, milyen szeretni és szeretve lenni. Neki köszönhetem azt, hogy tudom már milyen, ha valaki megbecsül és teljes szívéből szeret. Talán, ha az előző két fiúnak nem is hittem el, hogy örökké fog tartani, neki igen. Annyira biztos voltam benne, sőt, ő is annyira biztos volt bennünk. Mégis vége lett. Mégis sikerült úgy elrendeznem ezt a kapcsolatot, hogy kiszeressen belőlem. Pont ő, aki azt mondta, hogy többet érez már irántam, mint a szerelem. Aki tényleg úgy vigyázott rám, mint egy kincsre. Mégis. 

Visszatérve közben a második kapcsolatomra is, mikor összejöttünk Bencével, még beszélgettem Bálinttal. Letisztáztam magamban, hogy nem akarok tőle semmit, de bevallom, kicsit nehéz volt végleg elszakadni tőle, pedig nem éreztem már úgy iránta. Miután mi már együtt voltunk, körülbelül egy hónap múlva Bálinttól kaptam egy 3 oldalas szerelmes levelet, amelyben őszintén leírta, hogy már nagyon régóta el kellett volna mondania, hogy őrülten hiányzom neki és szeret. Talán egy kicsit meg is könnyeztem, de nem akartam visszamenni hozzá. Fájt, mert mindig erre vágytam tőle, de amíg ott voltam neki, és bármit megtettem volna, addig nem értékelt, és akkor már késő volt.

Bencének természetesen mindent elmondtam. Már ekkor elkezdődtek a vitáink. Kevésbé bízott meg bennem, pedig sosem csaltam volna meg, és ezek után minden fajta kommunikációt megszakítottam az exemmel. De akkor is mindenért elkezdett féltékenykedni, aztán belőlem is ezt váltotta ki. Emlékszem, még a legelején bementünk a volt sulijába és odajött vagy 50 lány ismerőse, mindenkivel puszi-puszi, de egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy ő ilyen, neki fontos a népszerűség, de tudtam azt is, hogy azért hívott el magával, mert büszke volt rám. Tényleg ekkor ez még nem zavart, de amikor már ott tartottunk, hogy meglátta, hogy rám írt egy fiú, akinek akár vissza se írtam, már összeveszés lett a vége. Ettől úgy éreztem, hogy neki többet jelent az, ahogy viselkedik minden lánnyal. Elkezdett zavarni a másokkal szembeni közvetlensége. Amikor együtt voltunk, minden jó volt és szép, de amint hazajöttem hétvégére, újra felfokozódott bennem a féltékenység és állandóan ribancoztam és csúnyán beszéltem vele. Nagyon gyerekes lesz, amit most írni fogok valószínűleg, de egyszer az egyik lánynak az egyetemről, belájkolt minden egyes képét. Csak mentem le a kezdőlapon és végig azzal volt tele. És nem értettem, miért kellett. Nagyon rosszul esett. Azt mondta, hogy semmit nem jelentett ez neki, meg amúgy is mindenkinek lájkol mindent, akivel jóban van, de akkor is. Aztán ezek után ez lett a következő vita tárgya. Akármi történt, a fejéhez vágtam, hogy akkor menjen ehhez a csajhoz. De folyton csak ez jutott eszembe, ha nem velem van, biztos lányokat nézeget. 

Sosem ültünk le megbeszélni a dolgokat. Mindig csak egymás fejéhez vágtuk a hibákat. Gyakran ugyanolyanok voltunk, ugyanazt tettük, de magunkban sosem láttuk meg a hibát, csak a másikban. Ha én álltam készen arra, hogy megbeszéljük higgadtan, akkor ő nem, ha ő, akkor meg én nem. Bár nagyrészt én voltam a hibás, ő soha egyetlen szóval sem szidott, én viszont őt nagyon csúnyán. Megalázó volt, ahogy beszéltem vele... 

És vége lett. Az, hogy milyen hercehurca volt köztünk ebben a 11 hónapban, amióta nem vagyunk együtt, leírtam ebben a bejegyzésben. 

Ami pedig most bennem van, főként, amiért elkezdtem kiírni magamból ezeket, az az, hogy képtelen vagyok megbocsátani magamnak. Tönkretettem Bencét lelkileg. Annyit sírt miattam, hogy azt mondta, azóta semmin sem tud, és beleszeretni sem, senkibe. Nekem odaadta a szívét, de másnak nem fogja, merthogy velem nem jött össze úgy, akkor mással, hogy is sikerülhetne?! Nyilván idővel ez megváltozik benne, de nem akartam őt bántani. 

Mindenért én vagyok a hibás. Kínoz a tudat, hogy ezt tettem egy olyan emberrel, aki tűzbe tette volna értem a kezét, és fordítva is, mert hiába veszekedtünk, Ő jelentette magát, az életemet. Nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Nem lehetek senkivel, nem akarok én megbántani senkit. Pedig szeretnék újra szeretni, de nem lehet, nem engedhetem meg magamnak azt a viselkedést, amit csináltam. Hiába érzem úgy, hogy tanultam belőle, attól még akkor is, a múltamban rossz ember voltam. 

És hiába mondja mindenki, hogy találok jobbat. Nem, nem találok se jobbat, se rosszabbat. Gyűlölöm, ha valaki őt szidja, mert akkor nem tudja, hogy nem ő volt a rossz, hanem én. Mindig azt mondják, lesz majd, aki megbecsül és igazán szeret. Hát ő pontosan ilyen volt. 

Nem akarok több csalódást okozni, és én sem akarok többet csalódni. Saját magamat ítélem el a saját múltam miatt. 

Ha elvesztettem azt a valakit, aki mindennél jobban szeretett, akkor más sem lesz képes huzamosabb ideig elviselni. Úgy tűnik, képtelen vagyok egy harmonikus, hosszú párkapcsoltra és nem vagyok annyira szerethető ember. Bár, talán nem is érdemlek meg még egy esélyt.

... 

Mostanában nagyon ráérek filmezgetni, így arra gondoltam, összegyűjtöm néhány kedvencemet, amelyeket soha nem tudnék megunni.

1. VIHARSZIGET - Életem egyik legjobb filmjével szeretném kezdeni ezt a kis bemutatót.  A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, ami már eleve felkeltette az érdeklődésemet, mert imádom az ilyeneket. Ebben az intézményben tartják a világ legveszedelmesebb elmebeteg bűnözőit. Egy nap megszökik az egyik nő, ezért két rendőrbírót hívnak, Ted Danielst (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule-t (Mark Ruffalo), hogy vizsgálják ki az esetet. A nyomozás szépen folyik, majd egyszer csak a történet nem várt fordulatot vesz. Semmi sem az, aminek látszik.
Ha szereted az olyan filmeket, amelyek vége kiszámíthatatlan és hatalmas csavar van benne, mindenképpen ajánlom. A vége után nagyon sokáig még a hatása alatt voltam. Az az igazság, hogy este későn kezdtem el, valamikor éjjel 1 körül lett vége. Utána feküdtem le aludni, de még éjjel, mikor felébredtem, akkor is azon kaptam magam, hogy ezen járt az agyam. Nem emlékszem, hogy pontosan min is, de annyit tudok: nagy hatással volt rám. Ez a film egy remekmű, nálam egyértelműen 10/10-es alkotás.

2. PUSZTA FORMALITÁS - Nagyon sokáig ez a film volt a kedvencem. Mikor először néztem, majdhogynem sokkot kaptam a végén. Ezt is a napokban néztem újra. Másodszorra, mivel már tudtam, mi lesz a végén, nem ért meglepetés, de még mindig nagyszerűnek tartom. A film eleje és közepe egy kicsit vontatott, és nem mindig kötött le teljes mértékben, volt, hogy úgy éreztem, kikapcsolom, mert semmi sem történik benne, de milyen jó, hogy nem tettem meg. A pszichothriller éjszaka indul, amikor egy férfi az esőben fut, miközben rendőrök állítják meg. Nincsenek nála iratok,ezért  beviszik a rendőrőrsre. Kiderül, hogy ez az ember egy híres író, akinek a rendőrkapitány szóról szóra tudja idézni műveit, és nagyon tiszteli, szereti. Ám ennek ellenére muszáj kihallgatnia. ... Majd a sztori odáig fajul, hogy gyilkosság vádja alól kell tisztáznia ömagát, ám az író nem tudja felidézni a történteket. Rengeteg kérdés, de állandóan más válaszok. Mintha egyre távolabb kerülnénk az igazságtól. Ám az emlékképek bevillanásával viszont mégis tisztázódik a helyzet, de egyáltalán nem azzal, amire számítunk. Bár, számíthatunk itt egyáltalán valamire?! Hmm, annál is nagyon fordulat következik be, mint amire gondolhatunk. Számomra ez a film 10/9 pontot ér. 

3. THOMAS UTÁN - Hogy említsek egy más jellegű filmet is, szeretnék írnék egy másik nagy kedvencemről. Ez a filmet valahol az egyetemen is láttam kiplakátolva, ami nem véletlen, hiszen bőven van köze a gyógypedagógiához. Akkor döntöttem úgy, hogy megnézem, mikor nem volt kedvem tételeket tanulni, viszont szorított az idő és pihenésként a kellemest összekötöttem a hasznossal. Bár, úgy gondolom, ez az alkotás nemcsak azok számára kötelező darab, akik ilyen területen szeretnének elhelyezkedni a jövőben, vagy éppen ez a hivatásuk. A történet egy autista kisfiú életét és fejlődését mutatja be, illetve azt, hogy egy olyan család, ahol beteg gyermek van, milyen körülmények között él. A film nagyon elgondolkodtató. Számos kérdés felmerült bennem utána: Vajon mit tennék, ha az én családomban is ez megtörténne? Mi történik egy házassággal ebben az esetben? Nagyon szép film, érdemes megnézni. 10/9