Mostanában nagyon ráérek filmezgetni, így arra gondoltam, összegyűjtöm néhány kedvencemet, amelyeket soha nem tudnék megunni.

1. VIHARSZIGET - Életem egyik legjobb filmjével szeretném kezdeni ezt a kis bemutatót.  A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, ami már eleve felkeltette az érdeklődésemet, mert imádom az ilyeneket. Ebben az intézményben tartják a világ legveszedelmesebb elmebeteg bűnözőit. Egy nap megszökik az egyik nő, ezért két rendőrbírót hívnak, Ted Danielst (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule-t (Mark Ruffalo), hogy vizsgálják ki az esetet. A nyomozás szépen folyik, majd egyszer csak a történet nem várt fordulatot vesz. Semmi sem az, aminek látszik.
Ha szereted az olyan filmeket, amelyek vége kiszámíthatatlan és hatalmas csavar van benne, mindenképpen ajánlom. A vége után nagyon sokáig még a hatása alatt voltam. Az az igazság, hogy este későn kezdtem el, valamikor éjjel 1 körül lett vége. Utána feküdtem le aludni, de még éjjel, mikor felébredtem, akkor is azon kaptam magam, hogy ezen járt az agyam. Nem emlékszem, hogy pontosan min is, de annyit tudok: nagy hatással volt rám. Ez a film egy remekmű, nálam egyértelműen 10/10-es alkotás.

2. PUSZTA FORMALITÁS - Nagyon sokáig ez a film volt a kedvencem. Mikor először néztem, majdhogynem sokkot kaptam a végén. Ezt is a napokban néztem újra. Másodszorra, mivel már tudtam, mi lesz a végén, nem ért meglepetés, de még mindig nagyszerűnek tartom. A film eleje és közepe egy kicsit vontatott, és nem mindig kötött le teljes mértékben, volt, hogy úgy éreztem, kikapcsolom, mert semmi sem történik benne, de milyen jó, hogy nem tettem meg. A pszichothriller éjszaka indul, amikor egy férfi az esőben fut, miközben rendőrök állítják meg. Nincsenek nála iratok,ezért  beviszik a rendőrőrsre. Kiderül, hogy ez az ember egy híres író, akinek a rendőrkapitány szóról szóra tudja idézni műveit, és nagyon tiszteli, szereti. Ám ennek ellenére muszáj kihallgatnia. ... Majd a sztori odáig fajul, hogy gyilkosság vádja alól kell tisztáznia ömagát, ám az író nem tudja felidézni a történteket. Rengeteg kérdés, de állandóan más válaszok. Mintha egyre távolabb kerülnénk az igazságtól. Ám az emlékképek bevillanásával viszont mégis tisztázódik a helyzet, de egyáltalán nem azzal, amire számítunk. Bár, számíthatunk itt egyáltalán valamire?! Hmm, annál is nagyon fordulat következik be, mint amire gondolhatunk. Számomra ez a film 10/9 pontot ér. 

3. THOMAS UTÁN - Hogy említsek egy más jellegű filmet is, szeretnék írnék egy másik nagy kedvencemről. Ez a filmet valahol az egyetemen is láttam kiplakátolva, ami nem véletlen, hiszen bőven van köze a gyógypedagógiához. Akkor döntöttem úgy, hogy megnézem, mikor nem volt kedvem tételeket tanulni, viszont szorított az idő és pihenésként a kellemest összekötöttem a hasznossal. Bár, úgy gondolom, ez az alkotás nemcsak azok számára kötelező darab, akik ilyen területen szeretnének elhelyezkedni a jövőben, vagy éppen ez a hivatásuk. A történet egy autista kisfiú életét és fejlődését mutatja be, illetve azt, hogy egy olyan család, ahol beteg gyermek van, milyen körülmények között él. A film nagyon elgondolkodtató. Számos kérdés felmerült bennem utána: Vajon mit tennék, ha az én családomban is ez megtörténne? Mi történik egy házassággal ebben az esetben? Nagyon szép film, érdemes megnézni. 10/9 

Annak ellenére, hogy a tanév felét végigsírtam az exem miatt, mégis úgy érzem, nagyon jó volt az első évem az egyetemen. Illetve második, csak szakot váltottam, de lényegtelen. 

Ma találkoztam két barátnőmmel, akik csoporttársaim és a közelben laknak, így könnyen össze tudunk futni itthon is. Jó volt őket látni, már hiányoznak, pedig csak nemrég lett vége a tanévnek. Felidéztünk jó pár dolgot, úgy gondoltam, most megosztom veletek is. Bár nagy része bulis, de akad azért más is. 

• Első, ami ilyenkor eszembe jut az az, hogy egyetemi napokon táncoltam a színpadon a Katapult Dj-s sráccal, majd szelfiztem a csajszival, aki egy-két nap múlva facebookon átküldte a képeket. Mindenkit kértem, hogy jöjjön már fel velem a színpadra, nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy a biztonsági őr úgyis szól, de senki nem akart. Aztán végül úgy alakult, hogy a srác hívott fel, végig első sorban voltunk, biztos látta rajtam, mit akarok. Ja, és nem tudom, hogy mennyire tudjátok, szokásuk tortákat dobálni buli közben. Nos, hát miért is ne, engem találtak el. Ezután mentem fel táncolni. És ebben az egészben az a pláne, hogy már a harmadik, azaz utolsó bulis nap volt. Nem akartam sokáig lenni, hiszen mentem haza reggel a 6-os busszal. Végül az lett belőle, hogy 5 előtt visszamentünk a koliba, hajat mostam, zuhanyoztam és elindultam hazafele. Körülbelül aludtam itthon egy órát és mentünk családi rendezvényre. De nagyon megérte, imádtam. Biztos, hogy soha nem fogom ezt elfelejteni.
• A születésnapom szintén nagyon maradandó élmény. Barátnőim szervezték meg, és feladatokat találtak ki nekem és még egy lánynak, aki 3 nappal később született, mint én ugyanabban a kórházban. (Igen, ezt nagyon fontos volt megemlítenem, mert itt lakunk egymástól 25 km-re, majdnem egyszerre születtünk ugyanott, de nem ismertük egymást egészen eddig, és 150 km-re lévő egyetemen lettünk csoporttársak. Durva, nem?) Így hát, ennek köszönhetően neveztük el egymást Kórháztesónak.) Tehát, visszatérve a programokra, kitalálták, hogy szelfizzünk összevissza mindenkivel, random meséljünk el történeteket, amelyekhez írtak szavakat, mint például a musculus sternocleidomastoideus, amit anatómiából tanultunk még, ugróiskolázzunk, miközben nekem a Vukot kellett énekelnem, (mert kitaláltam, hogy RékaRóka vagyok, mert Réka a keresztnevem és vörös a hajam, idiótavagyoktudom) és most más nem is jut eszembe. De nagyon jó nap volt ez is. Nem mellesleg, itt is táncoltam egy asztalon az egyik szobában egy lánnyal. Úgy tűnik, nekem ez valami mániám. De ezekért a hülyeségekért szeretek élni, egyszer annyira jó lesz majd ezeket mesélni. Sőt, már most az. 
• És, hogy végre említsek egy olyat is, ami nem bulival indult, de mégis az is lett belőle, imádtam a közös tanulásokat is. Egyik legnehezebb ZH-nk előtt álltunk fejlődésneurológiából, amikor megbeszéltük, hogy jó lenne közösen is átnézni az anyagot. Összeültünk öten, valamikor délután 5 és 6 között nekiálltunk és 11-ig tanultunk. Nos, már készültünk utána aludni, hiszen másnap reggel mégiscsak írtunk, de valaki megkérdezte, nem megyünk-e le buliba, mert pont aznap volt. (Havonta egyet szervez az egyetem.) Nem sok győzködés kellett, lementünk, megbeszéltük, hogy max éjfélig leszünk ott és megyünk vissza. Végül is, fél egy lett belőle, de annyira fel voltam pörögve, hogy valamikor 2 körül aludtam el. Reggel 5-kor felkeltünk még egy csoporttársammal, hogy átnézzük az anyagot. De minden megérte, mert 4-est írtam, és a többieknek is jól sikerült. 

Most ez a három, ami így egyből eszembe jut, de rengeteg van még. Főként olyanok, amik csak számunkra fontosak, így hát most ennyit mesélnék. 

Úgy örülök, hogy ilyen barátokat találtam. Belegondolva, felesleges is volt bármi miatt is idegeskednem, sírnom. Hiszen ezekért a pillanatokért már megéri élni. Most tök boldognak érzem magam. 

Kíváncsi lennék, nektek milyen ezekhez hasonló sztorijaitok vannak, így várom a ti élménybeszámolóitokat is! 

Bizonyára sokan ismeritek a karok és lábak nélkül született motivációs trénert, Nick Vujicicet. Elsősorban az ő életét szeretném bemutatni. Élete, kitartása, sikerei nagyon jól bemutatják az önelfogadást, azt, hogy más emberek, hogy viszonyulnak egy fogyatékos társukhoz. Illetve a mindennapok során rengeteg motivációt, kitartást nyújt minden ember számára.

Ha egy testrészek nélküli ember képes boldogan élni, másoknak miért ne menne?

Nick Vujicic élete

Nicholas James Vujicic 1982-ben Ausztráliában karok és lábak nélkül született. Születésekor derült csak ki, hogy az úgynevezett phocomelia szindrómában szenved. 

A szülőket először sokkolta Nick állapota, ám hamarosan kiderült, hogy súlyos fogyatékosságától eltekintve gyermekük életképes. Szülei mindent megtettek azért, hogy fiúk később teljesen önálló életre legyen képes.
Nick először szegregált intézménybe járt, majd ezt követően integrált iskolába. Itt iskolatársai sokat csúfolták, ennek hatására már nyolcéves korában depresszió gyötörte. Tízévesen pedig öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta belefojtani magát a fürdőkádba. Ám szerencsére, nem sikerült neki, az elkeseredett lépés végül a szülei iránt érzett szeretetből fakadóan csupán kísérlet maradt. A középiskolát követően számvitelt és pénzügyi tervezést tanult, és végzettséget is szerzett. A férfi elmondása szerint sokáig nem látta értelmét életének. Hosszú ideig kérte Istent, hogy nőjenek ki végtagjai, de mindhiába. Ez lehetetlen. Így rájött, inkább hálásnak kell lennie azért, amije van. A fordulópont akkor következett be életében, mikor édesanyja egy újságcikket mutatott neki, amely egy súlyosan fogyatékos férfiről készült. Ennek hatására megértette, hogy nincs egyedül a problémákkal, nemcsak neki jutott nehéz sors. 

Rengeteg kitartással megtanult két lábujja segítségével írni, gépelni, számítógépet használni, fésülködni, fogat mosni és borotválkozni. Ám nemcsak saját életét tette rendbe. 17 éves kora óta előadásokat tart az emberek számára. Motivációs beszédei a világ több pontjára is eljutottak.

Motivációs beszédek

„Lehetünk mérgesek azért, amink nincs, vagy hálásak azért, amink van.” – Nick egyik kijelentése, amelyet szinte minden előadásán elmond. Számos ember csak a problémáira koncentrál, ahelyett, hogy észrevenné a szép dolgokat maga körül. Pedig minden csak elhatározás kérdése, hiszen bármire képesek vagyunk, ha azt igazán akarjuk. Korábban Nick sem gondolkodott pozitívan, de döntött: boldog lesz. Nem tehet az ellen, hogy „csirkelába" van, csak elfogadni tudja, képes volt erre. Azóta sok mindent megtanult, így tudja végezni hétköznapi teendőit.

„Fogyatékosság. Nézz rám. Ma sincs kezem, nincs lábam. Mégis minden megváltozott. Reményt és boldogságot kerestem. Mivel ez adatott nekem, a valóság arra ösztönöz, hogy kihozzak belőle, amit csak lehet. „ –Ez is egy motivációs beszéd során hangzott el Nick szájából. Fogyatékos, fel akarta adni, de nem tette. A társadalom is csak azt sugallta számára, hogy nincs miért küzdenie: „Nick, nem vagy elég jó, inkább add fel, sosem lesz munkád. Sosem fogsz megnősülni, még a feleséged kezét sem tudod megfogni. Miféle apa leszel, ha fel sem tudod emelni a gyereked, mikor sír? Egyedül vagy… "A szavaknak erejük van, nem gondoltak ezek az emberek arra, hogy mit tesznek. Nem véletlen, hogy a 10 évesen próbálta vízbe fullasztani önmagát az akkor még kisgyerek Nick. Olyan gondolatok jártak a fejében, hogy nem akarja terhelni szüleit, nincsenek életcéljai. Aztán rádöbbent, ha tényleg öngyilkosságot követ el, akkor sokkal nagyobb terhet ró szüleire. „Sokkal nagyobb teher van, mint egy végtagok nélküli gyerek. Mi az? Egy végtagok nélküli gyerek, aki feladta.” Ez a gondolat mentette meg. Elképzelte, hogy a családja sír a sírja felett. Szülei rengetegszer elmondták neki, hogy úgy gyönyörű, ahogy van, nagyon szeretik és számukra ő a legkülönlegesebb gyermek. Tulajdonképpen szülei pozitív szavainak köszönheti, hogy ma ide jutott. Ennyit számít az, hogy el tudjuk fogadni azt, ha valaki más. Mindenki hasznos a társadalom számára. Szülei az ő életét mentették meg, ahogy ő is más emberek életét. „Minden egyes szív tesz valami olyasmit, ami nem csupán egy tennivaló, hanem olyasmi, amit élhetsz: Életet ad.”

Nick egy másik elgondolkodtató felvetése a pénzről szól. Megkérdezi a közönséget, hogy boldogok lennének-e, ha kapnának egymilliárd dollárt. Természetes, hogy ennek mindenki örülne. Ám mi történne, ha kiderülne aznap este, hogy édesanyjuk meghalt? … A világ összes pénzével sem lenne utána ugyanolyan semmi. A pénz nem gyógyítja a lelket.

Mindennek a kulcsa a szeretet. Az emberek keresik a szeretetet, ami kiteljesíti a lelket. Keresik azt, hogy elfogadják őket úgy, ahogy vannak. A feltétel nélküli szeretet, elfogadás. Mindenki ezt akarja.

Soha nem elégszünk meg azzal, amilyenek vagyunk. 

"Bárcsak magasabb/alacsonyabb/vékonyabb/szebb/okosabb/népszerűbb lehetnék.” Naponta vajon hányszor hány ember szájából hangzanak el ezek a szavak? A végtagok nélküli motivációs tréner ezeket a dolgokat is megemlíti előadásán.

Úgy vagyunk a legjobbak, ahogy Isten teremtett minket. Minden életnek célja van. Okkal vagyunk a Földön. Nemcsak másoknak kell elfogadni minket, hanem először nekünk saját magunkat.

Nick beszédei számomra nagyon sokat jelentenek. Megmutatják, hogy mindenből van kiút, mindig van remény, akármilyen nehéz is éppen az életünk. Csak rajtunk múlik az, hogy mit hozunk ki belőle. A döntés mindenki kezében ott van. 

Amióta szingli vagyok, az ismerőseim nagyrésze azzal van elfoglalva, hogy miért nincs 11 hónapja senkim, hiszen simán találhatnék. Nem azzal szeretnék ebben a bejegyzésben foglalkozni, hogy ennek az indokait tárgyalom vagy magyarázom. Viszont felvetett bennem egy kérdést, amelyen mostanában nagyon sokat gondolkodom: Vajon melyek a fontosabbak: a külső vagy belső tulajdonságok egy párkapcsolat szempontjából? Erre a kérdésre legtöbben - véleményem szerint, felszínesen - rávágják, hogy a belső, őket nem érdekli a külső. 

De mi van, ha azt mondom, egyformán fontosak? Érvelnék. 

Először is, eléggé klisé, amit most írni fogok, de így van. A jó külső megfog, de nem mindegy, mi van mögötte.

Ám számomra fontos az is, hogy egy olyan külsejű embert válasszak, akinek a megjelenése is vonz. Hiszen gondolj csak bele, elég csúnya hasonlat lesz, de te megvennél egy olyan lakást, ami nem tetszik? Jó, persze, tudom, kissé furcsa egy embert egy házhoz hasonlítani, de én úgy érzem, van benne valami. 

Viszont. Hiába van valakinek tökéletes külseje, lehet ő Ken barbie is, nem ájulok el tőle, ha mellette egy bunkóköcsögparaszt. Pontosan ide illik a nagyszerű Halott pénz idézet: "Mennyi szép lány, mennyi fiú, akit nem veszel észre, mert nem veszed észre, hogy a külső belső nélkül nem sok, smárolni lehet de, az nem csók. Szeresd azt, aki valamivel megfog, a szexben az ölelés a legjobb." Nagyon eltalálták a lényeget.

Úgy gondolom, hogy jó belső nélkül, minden veszve van. Persze, emberek vagyunk, mindenkinek lehetnek hibái, és senki sem tökéletes és nem is kell, nem is várom ezt. De alapvetően törekedni kell arra, hogy minél jobb emberré tudjunk válni. 

Beszélek itt összevissza, de tényleg nem tudom eldönteni, hogy melyiket helyezném előre. Írnám, hogy a belsőt, mert mégiscsak azon múlik sok minden, és arról "tehet" úgymond egy ember, de tudom, hogyha nincs meg a vonzalom, nem állok úgy a kapcsolathoz sem, és automatikusan barátzónába sorolom a srácot. Rákontrázzak most akkor az előző gondolatmenetemmel, miszerint belső nélkül meg a külső sem számít?

Nos, azt hiszem, inkább ezt a kis rövid eszmefutást lezárom azzal, hogy elmondom, pontosabban mi is számít nekem. 

Konkrét elvárásaim nincsenek a külsőt illetően, nem érdekel, hogy barna, kék vagy zöld szeme van-e, milyen a haja, de legyen igényes. Igenis törődjön magával, attól még, hogy férfi, igenis számít az, hogy ápolt-e vagy sem. Egyáltalán nem baj az, ha ad magára, sőt... jó, persze, természetesen ebben is meg kell találni a hangsúlyt.

Számomra a legfontosabb belső tulajdonságok, hogy legyen intelligens, őszinte. Ha kell, tudjak vele szórakozni, mintha kisgyerekek lennénk, de legyen meg benne a kellő komolyság is. Meg tudjam beszélni vele a dolgaimat, álljon mellettem akkor is, ha a legboldogabb vagyok, és akkor is, amikor a legszomorúbb. És persze szeressük egymást. 

Ti mit gondoltok, melyik tulajdonság a fontosabb? Számotokra melyek a legfontosabb külső, illetve belső jegyek? 

Nem tudom, hol kellene kezdenem. Nem szól az életem semmi másról mostanában, csak egyetlenegy emberről. Egy emberről, akinek az élete voltam, de most már csak a padlóra taszít. Egyszer ölel, egyszer bánt. 

Volt párommal lassan egy éve, hogy nem vagyunk együtt, de ebben az egy évben is szinte végig kerestük egymást. Egy hónapnál több még mindig nem telt el anélkül, hogy ne lett volna köztünk bármiféle kommunikáció.