Gondolkodtam rajta, elmeséljem-e a tegnapi találkozásomat -most már azt hiszem, ideje lesz a nevén hívnom - Lacival. (Igen, ő srác, akivel harmadszorra találkoztam.) Nem szeretném, ha unalmassá válna, hogy mostanában csak róla írok, de végül is, az én blogom. És én szeretnék írni róla, mert boldoggá tesz. Attól félek, hogy túlságosan beleélem magam, mert semmi sem biztos, nagyon az elején járunk. De élvezem, hogy más jár a gondolataimban, és nem az exem. 

Apropó, exem. Nem hisztitek el, a randi előtti este felhívott. Gondolom, buliban volt, mert hangosan szólt a zene. Felvettem, beleszólt, de sok mindent nem értettem, csak annyit, hogy a keresztnevemet mondja. Aztán kinyomtam. Mivel ő facebookon le van tiltva, haverjáéból írt rám, hogy jó, hogy beleszóltam, de szerencsére, elvették tőle. Elegem van belőle, végleg betelt a pohár a játszmáival. Megint nem telt el teljesen két hónap anélkül, hogy kibírta volna, hogy ne keressen. Egyébként ez volt az eddigi leghosszabb idő. Elég volt az elmúlt egy évből, ott lettem volna neki, ő ellökött, annak ellenére, hogy mindig ő keresett fel. Aztán persze, pár hét múlva meg hallgattam, hogy lépjek túl, ő nem érez irántam úgy. Aha, persze. Ilyet többet nem játsszunk, határozottan állítom, hogy továbbléptem. Hiába az én hibáim miattam mentünk szét, bőven visszakaptam a szenvedést. Erről ennyit. 

Lacival tegnap elmentünk a Balatonra, van ott egy nyaralójuk. Először lepakoltuk a cuccainkat, majd kimentünk a partra. Reggel még nem volt annyira rossz idő, de később nagyon elkezdett fújni a szél. Akkora hullámok voltak, hogy én ilyenben még soha nem fürödtem. Már értem, hogy lehet megfulladni a térdig sem érő vízben. Egyébként élvezetes volt, csak nagyon fáztunk. Sok időt nem is töltöttünk lent. Visszamentünk a nyaralóba grillezni, madj miután ettünk, megmasszírozott. Fogadtunk még napokkal ezelőtt valamiben, és ez volt a nyereményem. Fhu, hát megérte, senkitől nem kaptam ilyen masszázst még. Egymás mellett feküdtünk utána az ágyon és csak beszélgettünk, majd egyre közelebb volt az arcunk egymáshoz és megcsókolt. Most először. Utána összebújva horror filmet néztünk. Én nem tartom magamat félősnek, de esküszöm pár jelenetnél megijedtem. A The Autopsy of Jane Doe-t, magyarul a Boncolás című filmet néztük. A legrosszabb az volt az egészben, hogy kint nagyon fújt a szél és folyamatosan valami hangok jöttek. Egyszer olyan volt, mintha kopogott volna valaki, de nem én voltam az egyetlen, aki úgy hallotta. Fel is keltünk és bezártuk a bejárati ajtót. (:'D) Aztán film után picit pihentünk még, átölelve egymást feküdtünk és beszélgettünk még nagyon sok mindenről, aztán jöttünk haza. 

A bejegyzés pedig azért kapta ezt a címet, mert tegnap egy olyan felső volt rajtam, amire ez volt írva. Zenét hallgattunk, és arra ugrottam fel, hogy úristen, ez egy Ed Sheeran szám dalszövege, nem is tudtam. Laci pedig felkapcsolta a kis villanyt az ágy mellett, azt mondja, hogy talán nem is "under the light of thousand stars", de remélem, a csók ilyen fény mellett is megteszi. Nevettünk rajta, tök édes volt. 

Olyan jó érzés, már most várom, hogy újra lássam. Sokféle érzés kavarog bennem. Szeretném, ha ez az egész jól alakulna, de kicsit félek is. Félek, hogy túl korán beleélem magam abba, ami lehet, hogy nem is lesz. Tudom, hogy nem szabad így hozzáállni, de olyan sokszor fájt már, nem akarom újra átélni azt. 

Leparkolt a házunk előtt, kiszállt, már készültem beszállni az autójába, hogy elinduljunk, de szólt, hogy várjak, lesz még egy utam befele, erre egy előhúzott a háta mögül egy szál vörös rózsát. Meghatódtam, vagy nem is tudom, mi a megfelelő szó erre, de nagyon boldoggá tett. 

Igen, arról a srácról beszélek, akiről már meséltem, hogy randiztunk egyszer. 

Tegnap újra találkoztunk.

Eljött értem autóval, ahogy már említettem, de nem "csak" egy virágot kaptam tőle, úgy viselkedett velem, mint egy hercegnővel. Még a kocsi ajtaját is ki akarta nyitni nekem, csak én előbb odaértem, így ez nem jött össze, de a szándék, hogy ilyen megfordult a fejében, olyan jólesett. Tényleg olyan volt, mintha egy modern Disney-film főszereplője lennék, ő meg lenne a herceg. 

Miután elindultunk, Szombathely fele tartottunk, nem messze onnan van egy kalandpark, ott voltunk. Hatalmas nagy élmény volt. Végigmentünk a fekete kötélpályán is, ami a legnehezebb volt, közben persze akadtak nehézségek, illetve volt, hogy úgy gondoltam, hogy úristen, miket meg nem teszek én, de olyan jó elmondani, hogy megcsináltuk, sikerült. Ezután kipróbáltuk az Indián 7 próbát, íjászkodtunk, gokartoztunk, és felmentünk valami hintára. Na, az volt a legdurvább. Fel kellett menni egy létrán, hat méter magasan voltunk, ráültünk egy hintára, majd kihúzták alólunk azt, ami még tartott. Nagyon hirtelen ért a meglepetés, ahogy elindultunk a hintával a levegőben, elkezdtem remegni, de közben mégis fantasztikus volt az érzés. Készítettünk egymásról videókat, visszanézve nagyon félelmetes, és durva belegondolni abba, hogy mi ezt tényleg kipróbáltuk. Sokat nevettünk, féltünk, izgultunk, de ezekért az élményekért megérte. 

Ami még rátette a pluszt, hogy végig magáztuk egymást. Találkozónk előtt este írt valamit, ahol nem tegezett, én meg rávágtam, hogy mi lenne, ha innentől kezdve magáznánk egymást, vagy legalábbis próbáljuk ki. Belement az ötletembe, körülbelül annyi esze van, mint nekem. (:'D) A végére egész jól belejöttünk, tényleg így szóltunk egymáshoz, de még a hangszínünk is más volt, mint normál esetben. Kíváncsi vagyok azért, hogy a környezetünk mennyire nézett hülyének minket, hogy két huszonéves magázza egymást. 

Miután végigmentünk a pályákon, levezetésként felültünk a kisvasútra, ahol tényleg még jobban fokozódott az, hogy ne úgy érezzem magam, mintha nem is a valóságban lennék. Elképzeltem, hogy a kisvasút egy hintó. Azt is megbeszéltük, hogy már csak az aláfestő zene hiányzik, és az, hogy valaki virágokat szórjon. Ja, és ha nem lenne ez elég, még letépett nekem közben egy virágot is. Ki volt írva, hogy tilos kihajolni, de ő csak azért is hősködött, bár szerintem ezt inkább kisgyerekeknek írták, mert nem mondanám, hogy veszélyes lett volna.

Hazafele megálltunk még fagyizni, és megbeszéltük, hogy be kéne fejezni a magázódást, mert annyira hozzá fogunk szokni, hogy nem tudunk leállni. De már most nehéz volt. Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyire megszoktuk. Mesélte, hogy mikor ment még haza autóval, beszélt hozzám magában, de nem tegezett. Aztán párszor el is rontottuk még utána is, tényleg teljesen véletlenül. Azért vicces. 

Nagyon nyálas ez az egész, ugye? ... Hmm, de annyira jó, annyira szükségem van már erre. Nem szeretethiányom van, hanem tényleg elhittem már, hogy soha többé nem fog érdekelni már egy fiú sem, de ő most megváltoztatott bennem valamit. Megkedveltem... nagyon is.

Nem gondoltam volna, hogy el fogom mesélni a blogon is, hogy randiztam egy sráccal tegnap, mert először nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Főleg azok után, hogy az előző bejegyzésemben még az exem miatt panaszkodtam.

Szóvaal... van egy srác. Kicsit kevesebb, mint egy éve ismerem látásból, egy egyetemre járunk és annyira nem is lakik messze tőlünk. Élőben nem igazán beszéltem vele, de körülbelül nyár elején rám írt facebookon. Úgy voltam vele, hogy plusz egy ember, akit le kell rázni. (:"D)  Aztán végül is, annyiszor elmondta, hogy szeretne velem találkozni, hogy belementem. Gondoltam magamban, hogy 1-2 órába nem halok bele, ráadásul úgysem volt semmi programom. 

Pár héttel ezelőtt, csinált nekem WORD-ben egy VIP mozibelépőt, amit a vezetéknevével ellátott szórakoztatóipari cég nevével írt alá. Tetszett, nagyon kreatív volt. Aztán végül is,  akkor nem találkoztunk, mert mindig vagy neki, vagy nekem közbe jött valami, de annyira nem is akartam megerőltetni magam, hogy időpontot találjak. Majd telt az idő, közben is szinte mindennap beszéltünk valamennyit. Igazából egyre szimpatikusabb lett, nagyon sok közös témánk volt. Felhozta újra, hogy együnk meg valahol, valamit. Jó, okés, legyen. 

Tegnap este 6 órakor találkoztunk, ő már várt rám a buszmegállóban, mikor leszálltam a buszomról. Autóval jött, beszálltunk és elindultunk a Balaton felé. Meglepődtem, hiszen azt hittem, ott a városban fogunk kajálni valahol. Körülbelül egy fél órát, maximum háromnegyed órát utaztunk még, mire odaértünk egy étterembe.  Ő már előre foglalt egy asztalt. Valami diós bundában készült csirkemellet ettem, salátával és ezersziget öntettel, vagy mit, de nagyon finom volt, és annyira hatalmas adagot adtak, hogy meg sem bírtam enni mindet. Így is elfogyott két és fél szelet hús és még maradt bőven. Ezután azt hittem, jövünk haza, de mégsem, de valahol belül örültem is neki, mert jól éreztem magam és semmi kedvem nem lett volna otthagyni. Elmentünk a balatonboglári gömbkilátóhoz. Nagyon szép volt este sötétben a táj, ott töltöttünk kb. fél órát, majd kérdezte, hogy esetleg van-e még kedvem sétálni a Balaton parton. Volt. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy nagyon felkeltette a figyelmemet. A végén már olyan témáknál kötöttünk ki, mint a halálközeli élmények, szellemek, pszichiátria, furcsa álmok, és még nem is tudom, hogy mi, de egyáltalán nem átlagos dolgok. Meg is beszéltük utána, hogy ezek aztán tényleg első talis témák. De olyan természetes volt az egész. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy éjjel fél 1-kor értem haza. 

Ezután este még annyira aranyos volt, mikor hazaért, írt, hogy reméli, jól éreztem magam, mert ő nagyszerűen. 

Ő az első olyan fiú talán az exem óta, akivel a legtöbb közös van bennünk, és ennyire jól elbeszélgettünk. Nem akarom azt mondani, hogy el tudnám képzelni, hogy esetleg idővel kialakulhat valami, de talán egy picit ez van bennem. Bár nem akarom elkiabálni, nem akarok előre tervezni. Lesz, ami lesz. 

Visszatérve arra, hogy éjszaka értem haza, anyával nagyon összevesztem. Mikor elindultam itthonról, annyit mondtam neki, hogy majd jövök, nem kell aggódnia. Tesómnak meg is írtam, mikor már tudtam, hogy nem fogok időben hazaérni. Ahogy beléptem az ajtón, jött a szidás, hogy gondolkodjak el magamon, mit képzelek én, hogy ilyenkor jövök haza. Anya azt mondta, az a szerencsém, hogy éjszaka van, azért nem folytatja a hegyi beszédet. Tény, hogy konkrétan nem mondtam nekik semmit, de felesleges lett volna, mert akkor 100%, hogy a tegnapi napot itthon töltöttem volna. 20 évesen pedig ne akarjon ennyire korlátozni. Nem tilthatja azt meg, hogy elmenjek valakivel randizni. Pedig próbálkozik.

Ez már azóta így van, mikor az első barátommal összejöttem. 16 éves voltam, de el akart tőle tiltani. Pedig nem csináltam semmi rosszat. Sőt, a sráccal pár utcányira lakunk egymástól, de azt nem engedte meg, hogy lemenjek vele esetleg a parkba vagy valahova SÉTÁLNI ÉS BESZÉLGETNI. Pedig abban az időben tényleg nagyon jó kislány voltam, nem jártam bulizni, egyetlenegy kortyot sem ittam, és a tanulmányi eredményeim is jók voltak.

Azóta annyi változott, hogy igen, elég sokat bulizom, de könyörgöm, most vagyok fiatal, igenis szükségem van rá.  Élni akarok, nem pedig a szobámban ülni és besavanyodni. De basszus, emellett egyetemre járok, és tudja, hogy tanulok normálisan, mindenből jó jegyet szereztem az elmúlt tanévben is. Egyik legnagyobb célom az életben, hogy sikeres gyógypedagógus legyek, és úgy gondolom, teszek is érte. Szóval erre sem foghatja. 

19 éves voltam, mikor 7-8 hónap után haza akartam hozni úgy az exemet, hogy itt aludhasson. Mondanom sem kell, mekkora vita lett belőle. Anya közölte, hogy ő nem akarja megismerni, nem érdekli, ide senki nem jön. Aztán végül megbékélt a helyzettel és jöhetett. Ezek után elég jóban is lettek, de most már nem ezen van a lényeg. 

Bízhatna bennem, tudhatná, hogy nem vagyok hülye, nem csinálok olyat, amit nem akarok, vagy megbánok. Annyiszor próbáltam vele megbeszélni ezt az egészet, de lehetetlenség. Még csak esélyt sem adott soha. Nem értem egyszerűen, miért jó neki ez a tiltás. Legszívesebben külön élnék egy lakásban, ahol nem mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem. De addig, amíg tanulok, nincs erre lehetőségem. Annyira szívesen elmesélnék neki mindent, sosem hazudnék neki, ha nem lenne muszáj, de az, mert csak fejmosást kapok, vagy eltiltást.  Erre pedig legkevésbé sincs szükségem. 20 évesen vagyok annyira érett, hogy el tudjam dönteni, mi a jó nekem, vagy mi nem. 

Azt hiszem, most értem el arra a szintre, hogy beletörődök abba, hogy soha nem fogom tudni megváltoztatni ezt a nézőpontját. Inkább maradnak a hazugságok, és gondoljon, amit akar. ...