A téma jelen pillanatban nem aktuális, de hamarosan az lesz, és indulat, düh, feszültség és harag van bennem miatta, már most, úgyhogy szeretnék írni róla.

Szobatársamat már lassan két éve ismerem, nemcsak a kollégiumban lakunk együtt, de először csoporttársak is voltunk. (Csak ugye én szakot váltottam.) Mikor megismerkedtünk, elég jó barátnők lettünk. Egy idő után viszont elkezdtek zavarni bizonyos dolgok. Szinte vele egyszerre ismertem meg a volt barátomat is. Legelőször az kezdte bökni a csőröm, hogy sehova nem tudtunk kettesben menni, mert mindenhova követett minket. Volt, hogy kitaláltuk, hogy randizni megyünk, miközben bevásároltunk csak, mert egy szabad percünk sem volt tőle. Megfojtott azzal, hogy állandóan, mindenhol ott volt. Még a legeslegelején, mikor bejött a srác a szobámba, felvetette azt a kérdést, hogy vajon én tetszem-e az exemnek, vagy ő, mert úgy érzi, hogy vele is flörtöl. Persze, mert Bence kedves volt vele azért, mert tudta, hogy akkor még milyen jóban voltunk. Aztán így visszagondolva, ezek még nem is nagy bajok, ahhoz képest, hogy mi volt azóta.

Folyamatosan gyűlt bennem a feszültség iránta, tavaly áprilisban elköltöztem tőle. De a tavalyi dolgokat már nem is akarom felidézni, történt azóta rengeteg új, és a lényegük azóta is ugyanaz, inkább beszélek azokról.

Tehát, miután elköltöztem tőle, nagyon rosszban lettünk, nem szóltam neki előre, csak átpakoltam. Semmit sem értett az egészből, csak szemétnek tartott, ennyi. Igaza volt, én sem úgy rendeztem el a dolgokat, ahogy talán kellett volna. Aztán eltelt egy nyár, valahogy újra egymásra találtunk. Azt hiszem úgy, hogy ő vette észre éppen, mikor a mosdóban zokogtam a volt barátom miatt. Tény, hogy rettenetesen aranyos volt velem akkor, nem tagadom, mennyire köszönöm neki ezt. Ezek után idővel újra jóban lettünk. Teljesen elhittem, hogy megváltozott és jó lesz vele újra. Összeköltöztünk. Újra.

Kezdődött minden a legelejéről. 

"Naa, milyen kaját hoztál vissza? Mi lesz a menünk a hétre?" Most is a fejemben hallom ezeket a mondatokat, amelyeket minden vasárnap este, vagy hétfőn reggel hallottam tőle. És megőrjít, idegessé, indulatossá tesz. Amint visszamentem a koliba, első kérdése mindig az volt, hogy mit pakolt el NEKÜNK az ÉN ANYUKÁM. Sosem mertem neki visszaszólni, hogy drágám, nem neked tette el, hanem nekem. Félreértés ne essék, én sosem sajnáltam tőle, de ami sok, az már sok. Volt, hogy vittem vissza rántott karfiolt, előszedte a táskámból, és azt mondja, úristen, sziasztok, nem maradtok meg mellettem sokáig. Egy darabot sem ettem belőle. Kaját kellett rendelnem magamnak, mert ő megette. Ő. Egyedül, nélkülem, azt az ételt, amit nekem csomagoltak. Néha meg sem kérdezte, hogy ehet-e belőle. Amíg én órán voltam, ő megebédelt az én kajámból. Azt meg már hagyjuk is, hogy volt, hogy én rendeltem neki pizzát, de sosem kaptam vissza. Ha esetleg nagyon ritkán szándékozott magának főzni, és ha enni akartam egy tányérral belőle, akkor elkérte az alapanyagok árának felét. Ha kivételesen hazament, (2 havonta egyszer) anyukája nekem is küldött egy szelet rántott húst, vagy valamit, akkor utána mindenkinek azt hangoztatta, hogy nekem is hozott valamit. 

Ez a hazajárás megint egy külön történet. Mindennap hallgattam tőle azt, hogy jajj, milyen régen volt már otthon, hiányzik neki, de nincs pénze rá. Körülbelül 3 ezer forintba kerülne neki, odavissza. Nos, nem a pénztárcájában szeretnék kutatni, de akinek heti 2-3 doboz cigire meg mindennap energiaitalra telik, az ne nyavajogjon. 

A másik, ami miatt sokszor a  könnyeimmel küszködtem az az, hogy éjjel 2 előtt egy nap sem tudtam lefeküdni aludni, pedig korán kellett kelnem. Persze, ő ráért felkelni, neki nem számított.

Szerintem meg tudnám a két kezemen számolni azt, hogy ő hányszor ment be összesen a tanévben az óráira. Nem hiába bukott meg a 4 félév alatt 16 (!!) tantárgyból. (Legalábbis, én ennyiről tudok.) Nem tartom butának, de én a 2 év alatt még nem láttam tanulni. Sokszor a  csoporttársait szidta, mert valamiből még aláírást sem kapott, mert nem szóltak neki, valami követelményről. Életem, talán ott kellett volna lenni a kibaszott órádon, nem?!! És utána akkor a szobában háborog, hogy neki milyen nehéz. És, hogy mi idegesít a legjobban az egészben? Hogy közben mindenkinek beadja, hogy 4,3 az átlaga, holott a 2,0-t csoda, ha eléri. 

Visszatérve az alváshoz, volt olyan is, hogy fent tanultam barátnőimnél, (saját szobámban lehetetlen) éjfél előtt lementem, mondtam neki, hogy szétmegy a fejem, elfáradtam, vizsgázni fogok, lefekszem, hogy ki tudjam pihenni magam. Erre felhívta barátját, hangosan nekiállt telefonálni vele, vártam kb egy félórát, kijöttem a szobából és elsírtam magam. Felhívott a legjobb fiú barátom, mert látta, hogy furcsán írtam neki vissza, két emelettel feljebb meg már zokogtam, hogy nem bírom. Mikor visszaértem a szobába, szobatársam meg azt kérdezi, hol voltam eddig?! Ő álmos, de rám várt. Belegondolok és a mai napig elkap az idegbaj ettől.

Utálom, mikor csak úgy felveszi a ruháimat, és azt mondja, hogy egy a méretünk. ROHADTUL NEM EGY A MÉRETÜNK.  Van olyan felsőm, ami kinyúlt és nem tudom felvenni.

Vagy, hogy nem megy el nélkülem még zuhanyozni sem, mikor ott a folyosón a fürdő. Vagy, amikor körbe kell sétálni vele az egyetemet, mert látni akar valakit, aki már oda se jár...de hátha ott van. Erről megint óráig tudnék mesélni, de inkább hagyjuk is. 

Gyűlöltem azt is, mikor gyógyped csoportos bográcsozást tartottunk, és ő elkísért, pedig nem hívtam, mert csak csoporttársak voltak ott, erre 10 perce múlva közölte, hogy menjünk már innen, mert neki ez nem tetszik. Hogy lehettem olyan hülye, hogy akkor nem mondtam meg neki a magamét? ...Csak annyit válaszoltam neki, hogy én nem megyek sehova. 

Befejezem ezt a bejegyzést most, mert kellően felidegesítettem magam. Már rágom a számat idegességemben, görcsben van a gyomrom. Nem akarom újra ezeket átélni. 

Mindenki azt mondja, hogy szóljak neki, de nem lehet. Nem tudok, nem tudom vele megbeszélni. Mégis mit mondjak neki? Meg akarok szabadulni tőle. Nagyon dühös vagyok magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat, mert ugyanúgy köszönhetem ezt magamnak is.

Az elmúlt pár napomról nem sokat meséltem, pedig most sem állt meg körülöttem az élet.

• 22-én Ritáéknál voltam házibuliban. Nagyon jól sikerült, egész éjszaka mezítláb táncoltunk a betonon, mulatós zenére. Ezer éve halllgattam már ilyet, de most nagyon jó volt. Náluk aludtam, 4 óra körül feküdtünk le, de körülbelül aludtam összesen 1 órát. Ott volt a szobában 3 darab légy. Azt hittem, megőrülök már tőlük, annyira idegesítettek. Aztán végül is még délelőtt hazajöttem és pihentem. Elég sokat, mondhatni túl sokat is, de kellett ez.
• 26-án Wellhello koncerten voltam a tesómmal és szintén Ritával. Az első sorban tomboltuk végig az egészet. Imádom őket. Mire vége lett a koncertnek, egyikünknek sem maradt hangja, de ez valahogy nem lepett meg. 
• Időközben elkezdtem némettanárhoz járni, hétfőn megyek negyedszerre. Muszáj felkészülnöm most rendesen a nyelvvizsgára, mert eddig nem annyira vettem komolyan. A szóbeli része már sikerült két éve, de az írásbeli nem ment. Levelet írni szeretek, az megy is, de szövegértéssel valamiért nem vagyok jóban. Így, hogy itthon csinálgattam próbákat, sikerültek volna, de 45 perc helyett, több, mint egy órát vett igénybe. Remélem, azért előbb-utóbb menni fog. 
• Megvettem Csernus Imre- Nő című könyvét. Bár még nem olvastam belőle annyira sokat, de az eddigiek alapján számomra túl negatív. Én nem látom ennyire borúsan a helyzetet. Sokszor úgy érzem, túloz. Valahogy nem lep meg, hogy az író már a negyedik feleségével van együtt. Számomra a könyv azt sugallja, hogyha elromlik valami, dobjuk ki, ne pedig megjavítsuk. Lehet, hogy egyik kicsit sokat vártam a könyvtől. Félreértés ne essék, tisztelem Csernus munkásságát, és nagyon okos embernek tartom.

Hosszú idő után most érzem először úgy, hogy kell egy kis nyugi, és csak egyedül akarok lenni. Nem is emlékszem rá, mikor voltam utoljára így. Bár valószínű, gyorsan vége lesz ennek az érzésemnek, de nem is baj. 

Pár évesen volt egy képzeletbeli barátom: Kis Bibi. Ő volt a legjobb pajtásom. Szüleim elmondása szerint, mindent vele csináltam. Vajon ki lehetett ő? Egy szellem talán? Állítólag a kisgyerekek látják őket. Sajnos, ezt most már nem tudom megmondani, de egészen kislány korom óta érdekeltek a természetfeletti dolgok. Még általános iskolás lehettem, mikor kint az udvaron, sétálgattam egyedül és beszéltem magamban. Legalábbis ezt hitték a körülöttem levők, de akkor most elmondom: nem magammal kommunikáltam, hanem kapcsolatot próbáltam felvenni boszorkányokkal. Kértem őket, hogy adjanak bármiféle varázserőt. Később még bájitalokat is kevertem, különböző virágokból, növényekből. Majd mikor semmiféle választ nem kaptam, kigondoltavolna levelet is írtam nekik. Szépen megfogalmaztam a kis kéréseimet, leírtam egy lapra, a garázsunknál volt egy kis lyuk a falban, oda begyömöszöltem, és vártam, hogy valaki elvigye. Aztán persze nem vitte el senki, max a szüleim, mikor már panaszkodtam nekik.

Van egy élményem ilyennel kapcsolatban, amit ráfoghattunk anno a boszorkánykodásra. Mikor kisebbek voltunk, unokahúgom gyakran itt aludt nálunk. Elmeséltem neki is a vágyaimat, terveimet. Eldöntöttük, hogy vihart fogunk idézni. Kiültünk az udvarra, kört formáztunk, a húgom, unokatesóm és én, és megfogtuk egymás kezét. Írtunk egy varázsigét és hangosan mondtuk. Ezután bementünk a házba, youtube-on esőtáncos zenét kerestünk, és táncoltunk rá. Nos, nem tudjuk azóta sem, minek köszönhető, de fél órán belül megérkezett az akkori nyár legnagyobb vihara. Fák dőltek ki, jégeső volt, dörgött, villámlott. Annyira jó volt elhinni akkor, hogy mi csináltuk. Ja, megjegyezném, arra a napra nem mondtak esőt. 

Szinte mindent télen eljátszottuk, hogy havat idézünk, az ehhez kapcsolódó varázsigére még a mai napig is emlékszem. "Hóessék, hóessék! Fehér felhőből szálljék, igéző pillantásra hulljék! Hóessék, hóessék!" Sokszor gyertyánál ülve mondogattuk, de volt, amikor a tűzre dobtuk a kis papírlapot, amire ráírtuk ez a pár mondatot. 

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, lassan elmaradtak ezek a dolgok, de még a mai napig nem nőttem belőle talán teljesen ki. Érdekel az ezotéria, hiszek is benne. Néha-néha rám jön ez az egész és beleásom magam a dolgokba, de aztán valahogy mindig csillapodik az egész, és nem folytatom. 

A legutolsó ilyen eset akkor volt, mikor exszemmel feltűnt mindkettőnknek valami. Akármilyen közös dátumot számoltunk ki, mindenhogy valahogy kijött a 13-as szám. Először is, november 2-án jöttünk össze, 11. hó +2=13. Kezdődött innen, aztán már odáig jutottunk, hogy a nagyszülők halálát számolgattuk és abból is ez a szám jött ki. Mikor nem volt már semmilyen dátum, mert mindent megvizsgáltunk, betűk számát adtuk össze. Jogi ismeretek órán beszéltünk először. Nos, hány betű ez is?! Mindennek, tényleg mindennek 13 lett az eredménye. Lehet naiv vagyok, de még most is elhiszem, hogy ennek van valami jelentősége... 

Ki, vagy mi lehetettem én előző életemben, hogy ennyire hiszek az ilyenekben és így foglalkoztnak még most is ilyen gondolatok?

Befejezésként csak annyit mondanék, hogy kedves boszorkányok, ha valamilyen úton-módon olvassátok ezt, szóljatok. Készen állok most már csatlakozni hozzátok! :DD 

Nos, én lennék az utolsó ember, aki bármilyen főzési, illetve sütési tippeket osztogatna, hiszen nem vagyok egy konyhatündér. Egyáltalán mondanám azt sem, hogy bármennyire is tudok sütni-főzni, de nem is szeretek,  sőt hónapokkal ezelőtt még azt mondtam volna, kimondottan utálok. 

Bár jobban belegondolva, dehogyis utálok, inkább csak lázadok, - ahogy egy nagy bölcs ismerősöm is megmondta, hogy ezt a korszakomat élem - utálom, ha valaki megmondja, mit kellene csinálnom, vagy tudnom. Akkor 100%, hogy azért se fogom megtenni. Ha senki nem várja el, előbb-utóbb, ha érdekel, úgyis magamtól meg fogom csinálni. De mikor valaki azt mondja, hogy tanuljál már meg végre főzni, 20 évesen itt lenne az ideje, inkább megmakacsolom magam és azt mondom, még akkor se fogok, ha felnövök, inkább éhezek, pedig nem gondolom komolyan. Sajnos ilyen vagyok, mindennel kapcsolatban, és pontosan tudom, hogy nem a legjobb dolog ez. Talán hamarosan kinövöm ezt. Na, de mielőtt nagyon elkalandoznék a témától, igazából egyáltalán nem ezért írok, csak szeretném bemutatni a kedvenc sütimet, amit először készítettünk el a húgommal a napokban. 

Nagyon egyszerű, nagyon gyorsan elkészíthető, kevés alapanyag kell bele és isteni finom. 

A receptet Erdélyi Mónika youtube csatornáján találtuk, ez alapján készítettük el a süteményt, a videót itt, ezen a linken megtaláljátok, de leírom ide is a hozzávalókat, bár mi mindenből dupla annyit raktunk bele. 

13 dkg liszt
15 dkg puha vaj
15 dkg csokidarabka
13 dkg cukor
1 db tojás
2,5 dkg 20-22%-os kakaópor
Fél teáskanál sütőpor
Kicsi vaníliaaroma
Negyed teáskanál só

És mindössze annyi a dolgod ezekkel a hozzávalókkal, hogy beleöntöd mindet egy nagyobb tálba, két kézzel összegyúrod, mikor már úgy látod, hogy jó, tepsibe kis gombócokat formázol. Majd 15-20 percig 180°-on megsütöd. Ugye, milyen egyszerű? 

Annyira elgondolkodtató az emberi lélek, vajon  miért teszünk meg bizonyos dolgokat? Mostanában rengeteget gondolkozom a tetteken. Lehet, hogy ez csak valami énvédő mechanizmus, és próbálom vele megmagyarázni a saját hibáimat, de sikerült belőlem kiváltania azt, hogy senki felett sem ítélkezzek. Egy-egy tett alapján nem lehet senkiről sem rosszat gondolni. Minden rossz cselekedetnek is a hátterében valamilyen ok áll, úgy gondolom. 

Velem is történt már olyan, hogy elítéltek bizonyos rossz cselekedetem alapján, de nem ismertek, fogalmuk sem volt arról, hogy az alatt az időszak alatt, hányszor bőgtem a padlón fekve - szó szerint. Nem tudták, mi váltotta ki belőlem, nem ismerték a körülményeket. Csak én voltam a hisztis picsa. 

Miért ne érdemelne az az ember bocsánatot, aki hibákat követ el? Mindenki tesz életében valami olyat, amit később lehet, hogy megbán. És? Emberek vagyunk, nem látunk a jövőbe. Utólag már mindenki okos, és sok mindent máshogy csinálna. De oka volt annak, hogy korábban nem úgy gondolkodtunk, de tanultunk belőle. Az életnek célja volt azzal, hogy megmutassa ezt is nekünk. Ennek köszönhetően fejlődünk. 

Egyszer még tanév elején egy egyetemista srác mellett ültem a buszon, akit csak látásból ismertem. Sokkal idősebb, mint én, így tapasztaltabb is az élet minden területén. Elkezdtünk beszélgetni. Szóba kerültek a kollégiumi pletykák. Tudni kell, vidéki kollégiumban élek, ahol nem olyan nagy a közösség, mindenki tud mindenkiről mindent, még azt is, ami soha nem történt meg. A srác is már évek óta ott van, így kapott rosszindulatú megjegyzéseket. Volt egy lány, akibe nagyon szerelmes lett, össze is jöttek, de a csaj nem a legtisztességesebb módon viselkedett vele. Nem tudott túllépni rajta, így egy idő után, sokáig minden egyes nap más lányt vitt fel magához. Ezzel próbálta csökkenteni a fájdamat, amit érzett. Majd kialakult róla egy vélemény, hogy mekkora szemét csajozógép. Megbélyegezték és mélységesen elítélték ezért. De senki nem tudta azt, hogy mi van a lelkében, miért csinálja ezt. Senki nem tudta, hogy legbelül mennyire szenved. Ő csak felejteni próbált. 

Persze, valamilyen szinten érthető a többi ember véleménye is, őket sem lehet hibázatni, azért amit mondtak róla, mert nem az a legjobb megoldás, amit a fent említett fiatal férfi választott. Szinte belénk van vésődve az, hogy egy ilyen alapján véleményt alkossunk a másikról, de addig, amíg nem tudjuk, hogy a másiknak mi áll a tettei mögött, nem ítélkezhetünk. Gondoljunk csak bele, mi mennyivel vagyunk jobbak nála?

Mindannyian harcolunk a saját démonainkkal, mindannyian máshogy kezeljük a problémáinkat, számára így tűnt akkor a legjobbnak. Próbálta máshogy is, nem ment.

Végső elkeseredésükben az emberek már mindent megtesznek azért, hogy lássák a fényt az alagút végén. 

Utolsó megjegyzésként ezzel kapcsolatban, ez a srác nagyon jószívű, segítőkész és kedves, és azóta már boldog párkapcsolatban él egy aranyos lánnyal.  

Most pedig szeretnék felhozni egy saját példát. Több, mint egy évvel ezelőtt, még én voltam az, aki a legjobban ellenezte a dohányzást. Úgy éreztem, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogok rágyújtani, mert pénzpazarlás és még egészségtelen is. Gyűlöltem. Mégis megtörtént, hogy cigihez nyúltam. Nem azért, mert menőnek éreztem, nem azért, mert követni akartam a tömeget. Egyszer megkínált a szobatársam, mikor nagyon ideges és szomorú voltam. Elfogadtam, mert úgy éreztem, hogy minden mindegy, nem számít már semmi, az sem, hogy mennyire károsítom az egészségemet. Komolyan, szinte csak léteztem, de nem éltem. Aztán, amíg kimentünk, úgy érzetem, hogy lenyugtatott. Így szépen lassan, néha-néha rágyújtottam, főleg akkor, amikor éppen depressziós hangulatom volt. Belemenekültem a cigizésbe. Azt hittem, ez majd megoldja a problémáimat, én csak... nem is tudom. Természetesen folyamatosan kaptam a megjegyzéseket, hogy jajj, te, tavaly még azt mondtad, milyen undorító dolog, most meg itt szívod... Igen, így van. De kellett valami, amibe belekapaszkodhatok, hogy majd lenyugtat...  Most már lassan két hónapja, hogy a szekrényemben volt eldugva az utolsó szál, ma elszívtam. Nem szoktam rá, nem is akartam, eddig sem hiányzott, ezek után nem fogok venni többet. 

Ezzel csak azt akartam elmondani, hogy szerintem ezzel nem követtem el akkor hatalmasnak bűnt, mégis a fejemhez vágták, hogy milyen vagyok. Aztán persze lehet, hogy csak vigyázni akartak rám, és védeni az egészségemet, de akkor is. Néha annyira jólesett volna, ha valaki a dolgok mögé lát, és nem csak hibáztat és bánt érte.